Zárug Berni: Moral of the story…?

Velünk ez soha nem történhet meg. Mi biztonságban vagyunk. Ti biztonságban érzitek magatokat? Persze, mindenki próbál tenni saját biztonsága érdekében, ki kamerákkal, ki pitbull kutyákkal, mások élő sövénnyel. A szomszéd sövénye mindig zöldebb, a szomszéd lánya mindig csinosabb, mit számít, hogy csak tíz éves, a szomszédban mindig megbízhatunk, hiszen őt már évek óta ismerjük.

Radu Afrim rendezése ezeket a problémákat feszegeti Natasha Kampusch igaz történetéből kiindulva. Az osztrák lány nyolc éven át, tizennyolc éves koráig élt egy pincében, ám miután végre kiszabadult, és tudomást szerzett Wolfgang Priklopil öngyilkosságáról, zokogásban tört ki. Korántsem a gyűlölet miatt. A Yannis Mavristakis szövegén alapuló Wolfgang a karakterek pszichológiai és szociológiai hátterét boncolgatva próbál magyarázatot találni erre a szörnyűségre. A fogvatartott Fabiana kiszolgáltatottsága mellett a többi szereplő lelki bezártságát is taglalja. A térben még a virágok is hűtőkbe zárva jelennek meg.

Florin Hriţcu alakításában első ránézésre Wolfgang teljesen átlagos huszonéves férfi. A színpad szélén ücsörögve, színes ruhákba öltözve fogad bennünket, barátságos, vidám és szimpi. A valós elkövető negyven fölött volt. Azzal, hogy Afrim fiatalabbnak tünteti fel, kicsit enyhíti a sztorit, így nem annyira sokkoló, hogy a lány tényleg beleszerethet ebbe az emberbe. Második ránézésre kiderül, hogy Wolfgang a ’70-’80-as évekbeli popénekes, King Berchea fia. A méltán híres és sziporkázóan elmés Baby Baby Bala Bala című dal előadóművésze valóban „kicsit gáz” apuka. Az Andrei Merchea Zapotoţki játszotta atyai szellem mindvégig színen van, legtöbbször a „Coca Coalás” hűtő-koporsóból fülel. Nagy hatással van a fiú életére: Wolfgang az ő ruháit hordja, az ő példáját követi, az ő autójával jár. A színpadon ez az autó válik Fabiana börtönévé. Harmadik ránézésre már egyértelmű, hogy fia nemcsak külsőségekben követi őt, elmebetegsége kialakulásában is szerepe van. Kiderül, hogy a popsztár kicsit sem volt gyengéd és hűséges a nőkkel – sőt, meg merem kockáztatni, hogy nőgyűlölőnek is nevezhető. Nem is csoda, hogy ilyen férj mellett Wolfi anyukája enyhén szólva paranoiássá vált, de legalábbis mindentől retteg. Családja mellett Wolfgangon nem segít tökéletes testű, „super funky”, ám nagyon durván irritáló, felületes barátnője, Anticristina sem. Cristina Mihăilescu tényleg iszonyatosan idegtépő karaktert hoz.

Csodálkozunk, ha az ilyen családi háttérrel rendelkező Wolfganggal, akiben egész környezete azt erősíti, hogy a nők arra valók, hogy kihasználják őket, enyhén szólva nincs minden rendben? Ez az ember, akinek az érzelmi intelligenciája valószínűleg a nulla határát súrolja, azt gondolja, hogy csakis a férfi választásán múlik, kivel éli le életét a nő. „A szerelemnek olyannak kell lennie, mintha kiragadnál valakit a tömegből, és örökre együtt maradnál vele.” Wolfgang értelmezésében: ragadj ki egy tízéves kislányt, és ne engedd el soha.

Az előadásban Fabiana családi háttere is szépen kirajzolódik. A földön fetrengő, csetlő-botló, üvegeket zörgető Sabina Brânduşe monológjából kiderül, hogy az anya alkoholista. Iszik, amikor miccset süt vasárnaponként a kertben, és iszik, amikor a konzervgyárban dolgozik. Arányosan osztja meg életét a család és a paszulykonzerv közt. Férje, a sövényfanatikus papucs virágokat ültet, hogy lecsillapítsa a részegen késsel rohangáló nőt. Csodálkozunk, hogy az ilyen környezetben felnőtt Fabiana szeretetre vágyik? Naivan megbízik a nála húsz évvel idősebb pszichopatában, mert bár félelmet kelt benne, mégis az egyetlen, aki törődni látszik vele.

Cătălina Bălălău főhőslánya két óra leforgása alatt válik a szemünk előtt főhősnővé. A kezdetben dühös, hisztiző kislányt fokozatosan építi le az összetört, totálisan összezavarodott és minden értelemben sérült tizennyolc éves szintjére, egészen a Stockholm-szindróma áldozatáig. Nem mehet el, Wolfgang őt választotta az emberiség tömegéből, és nemcsak a „feleségévé”, hanem már a részévé vált.

Fabiana, akit „elültettek a földbe, mint egy növényt”, miután kiszabadulását követően megtudja, hogy Wolfgang öngyilkos lett, utolsó monológjában szerelmesen bevallja, nem haragszik a férfira. A jelenet közben romantikus zene szól. A bűnös feloldozást nyert. Értem én, hogy a színház a valóságot mintázza, képezi le, tolja az arcunkba, ha kell, de vajon a megbocsátás mozzanatával a rendező nem azt sugallja, hogy így történt, és így is van rendjén? Egy ilyen beteg elmének még a színházban is kijár a feloldozás? Ha igen, akkor pusztán egy valós történet erkölcsi reflexiótól mentes újrajátszása volt a cél? Moral of the story…?