Zárug Berni: 2018. május 15. (kedd)

Fantasztikus! Fan-tasz-ti-kus! A Reflex Fesztiválon volt alkalmam harmadszor látni az Egy őrült naplóját, de most is ugyanaz a reakcióm a Bodó Viktor rendezte előadása láttán: MÉG!

Keresztes Tamás Popriscsinként olyan „színházi challenget” teljesít, ami egyáltalán nem könnyű: másfél órán keresztül képes egy monodrámában nemhogy fenntartani, de odaszögezni a nézők szemét és fülét a saját maga tervezte pici és a legkevésbé sem szokványos, mozgatható szobára.

A díszletben, Popriscsin lakásában, hiába kutatunk derékszögek vagy párhuzamos vonalak után. Olyan, mintha belelátnánk általa a szereplő fejébe, mintegy leképezi azt a vágyott valóságot, amely valahogy ferdén, elcsúsztatva mosódik össze a tényleges eseményekkel. Ebben a világban, melyet külső szem képtelen átlátni, benne eligazodni, létezik egy számunkra ismeretlen rendszer. Furcsa, hogy a szakadó esőben rongyos esernyővel álldogál? Vagy, hogy az evőeszközök simán megragadnak a falon? Csak nekünk az, Popriscsinnak teljesen természetes. Popriscsin nem őrült, csak más. Az elméje egy infóturmixgép: mindent felfog, ami körülötte történik, csak valahogyan katyvasszá alakulnak benne a dolgok. De megvan a sajátos rendszere, amely szerint él és gondolkodik, akárcsak nekünk. A probléma az, hogy ez a két rendszer sosem metszi egymást, így szerintünk ő az őrült, számára viszont a mi világunk furcsa kívülről nézve.

Egyetlen mondatból felderül különc viselkedésének magva: „Szeretném tudni, hogy miért vagyok én címzetes fogalmazó”. Nem érti, mivel érdemelte ki ezt az életet, és nem akarja, nem tudja elfogadni sorsát, ezért hoz létre egy saját valóságot, ahol akár spanyol királlyá is válhat. Popriscsin vágyakozik: hatalomra, szerelemre, színházra, modernebb, nagygalléros kabátra, emberekre, akikkel a szíve megtelhet, akikben a lelke gyönyörködhet. De hát ki nem vágyik minderre? Popriscsint őrültnek látjuk, mégis azonosulni tudunk vele, hiszen őt is épp ugyanazok a dolgok hajtják, vezérlik, mint az összes többi embert. Ezeket a vágyakat azonban mindig elfojtja, például amint a kegyelmes úr áhított lányáról kezd el beszélni, folyton leállítja magát: „tudom, tudom, hallgatok, hallgatok”.

FIGYELEM! Spoiler következik!

Szóval, a néha fel-felbuggyanó érzelemcafatok kinyilatkoztatásának eszköze a looper. Ez egy olyan kütyü, amely képes több különböző hangot rögzíteni, majd egy gombnyomásra visszajátszani őket. Általa rajzolódik ki a szerelem utáni vágyakozás, a színház iránti elragadtatottság, a hatalom elviekben való beteljesülése is, és ezek a szemünk láttára elkészülő hangrajzok az előadás folyamán, az elme kaotikus állapotát leképezve válnak egyre komplexebbé.

A „szem- és fülodaszegezés” élményében ez a kis kütyü is nagy szerepet játszik. Mi lehetne tökéletesebb eszköz az érzelmi és értelmi kuszaság kibogozására, vagy legalábbis tükrözésére, mint a belülről fakadó zene? Pláne, ha ez a zene előttünk épül, halljuk az egyes elemeket, tudjuk miből jött létre, és így megértjük, hogy hogyan válhat tökéletes hangok összessége zavarosan cikázó zajfoszlányokká – épp mintha szereplőnk elméjének konstrukcióját követnénk végig. Mindez nyilván semmit sem érne egy olyan hipermuzikális, remek színész nélkül, mint Keresztes Tamás. Amit ebben az előadásban „elművel”, az túlmutat a színészeten, hiszen díszlettervező-jelmeztervező-zeneszerző-zenésze is az előadásnak, egész lényével áthatja azt. Egy mondat sem tudja kellően megfogalmazni azt az auditív érzékiséget, amit Popriscsin a spanyol királyi mivoltára ráébredve nyújt, és azt a tündérien vicces esetlenséget sem lehet átadni, amelyből a színész építkezik. Nem tudjuk megmagyarázni, miért nevetünk felszabadultan a teljesen abszurd gondolatokon eleinte, és miért mosolygunk összeszorult torokkal sajnálkozva később. Pedig a feldöntött díszletből lett elmegyógyintézetben előadott Hold-teória sem kevésbé vicces.

Igazságtalannak tartanám, ha nem említeném meg azt a pár embert, akiknek a munkáján, bár sosem kerülnek reflektorfénybe, rengeteg múlik. Az Egy őrült naplója díszletezői olyan csendben és olyan gyorsasággal tevékenykednek, hogy ha nem villanna ki egy-egy kéz nagy ritkán, azt hinné az ember, hogy ebben a furcsa világban még a kellékek is eltakarítják és odadíszletezik magukat.

Keresztes Tamás másfél óra alatt felépít és darabjaira bont egy karaktert. Nem Gogol címzetes fogalmazóját, hanem őt látjuk a megőrülés első pillanatában, és ő fekszik arcon, teljesen összetörve a fizikai és lelki kínzásoktól, és ő közli velünk utolsó utáni lélegzetével azt a rendkívül fontos információt, hogy az algíri bejnek egy óriási bibircsók van az orra alatt.

Éljenek a világ összes kakasai!