Ül a gyermek a mélység szélén – Tizedik nap

Vasárnap a budapesti Örkény Színház József és testvérei című előadása volt programban, nekem legalábbis, és jólesett, hogy csak ez. Nem önmagában a hossza, az átlagos színházi tartamhoz képest monstre öt óra miatt, mert a hossz itt nincs önmagában: ha ennyit kíván az anyag, és kíván ennyit, nincs mese.

Dehogy nincs, pont a mese van, Gáspár Ildikó adaptációja a József-történet elmesélésének gondolatára épül. Kézenfekvő dramaturgiai irány, ám ezzel együtt nem egyszerű, hiszen az elmesélés mindig együtt jár az elmesélhetetlenség – ebben a vállalásban a világ, az emberi kultúra leírhatóságának – problémájával, végső soron azzal a kérdéssel, hogy hol kezdődik és hol ér véget a történet. Hogy lépnek be ebbe a különböző szereplők, és hogy lépünk bele mi.

Az idős Jákob az álmát meséli éppen a színpadon a fiatal Józsefnek, az ábrahámi rémálmot, hogy áll a kőből emelt áldozati asztal előtt, a kést a fiú torkának szegezi és rettenetesen verejtékezik. No, de ismerted a régi történetet és kimenetelét, mitől féltél hát, kérdezi Gálffitól Patkós, tudod jól, az utolsó pillanatban megszólal az Úr, a bokorban meglátod a kost, megragadod, satöbbi, satöbbi. Csakhogy, amikor te vagy benne a történetben, annak a jelen pillanatában, mondja Gálffi, az embert mindig elönti a kétely, hogy vajon megint megszólal-e az Úr.

Motívumismétlések sorát követjük az előadásban, az ábrahámi áldás az átverések és árulások, csodálatos megmenekülések sorozata voltaképp. Jákob átveri Ézsaut, hogy megszerezze az áldást. Ám Jákobot majd átveri Lábán, amikor hét év szolgálat után Ráhel helyett az idősebb lányát, Leát csempészi a szobába, és a szerelmes Jákobnak újabb hét évet kell szolgálnia Ráhelért. József ajándékba kapja apjától Ráhel fátylát, ami egyenlő az áldással, ezért bosszúból a testvérei eladják őt rabszolgának 20 ezüstpénzért. Júda megcsókolja Józsefet, mielőtt elárulná. József vissza fogja majd csókolni a bátyját, de hosszú addig a történet, messzire vezet ez a csók, az idő egy távolabbi és még távolabbi, talán még el se érkezett pillanatáig.

Az ismétlések rendjébe való belépés, állítja ez a dramaturgia, az eltérés révén lehetséges, az ismert történet, a fabula megnyitása pedig annak a kételynek a mentén, hogy ami egyszer megtörtént, nem biztos, hogy újból megesik. A színházi reprezentáció természetéhez is kapcsolódó kérdések ezek. A rendezés (ünnepélyes ismétlés és újramondás, templomi színjáték, jegyzi meg ironikusan Jákob) számos megoldással reflektálja ezt – a szerepek cseréje, átruházása, továbbörökítése, az egymás árnyékában és olykor egymás mellett megjelenő alakok, a narráció ki-belépő játékai mind azt szolgálják, hogy a múltbeli történet kerek labdája kiguruljon a nézőtérre. Vagyis, hogy a történet alapmotívumainak továbbgörgetését felismerjük a saját életünkben, ezzel pedig résztvevő szereplőkké váljunk; hogy megértsük, a gyermek, aki ül a mélység szélén, mi vagyunk.

VARGA Anikó