Tölli Zsófia, Zárug Berni – Hot, sweet and black

A Gob Squad kollektívája nem a hagyományos színházi konvenciókat követi. A héttagú csapat performanszaiban újraértelmezi a nézők és játszók közötti viszonyt, a berögzült formákat és az alkotói feladatköröket. Mindez erősen hozzájárul az általuk nyújtott egyedülálló élményhez. A Gob Squad’s Kitchen című munkájuk elején a nézőt szó szerint bevezetik az előadás világába: könnyed csevej és mogyoróvajas pirítós fogad Gob Squadék konyhájában. A díszlet között kalandozva, a performerek közvetlensége révén senki sem maradhat kívülálló – régi ismerősökké válunk.

Az elsőre megismert teret a nézőtértől hatalmas vászon zárja le, amely mögé csak kamerákon keresztül láthatunk be a három „szobába”, amely az Andy Warhol filmek újrajátszásának kísérletéhez nyújt három különböző színteret. A kézzel fogható negyedik fal azonban nem szab gátat a szereplők folyamatos interakciójának. Már a legelején kiszólnak hozzánk: megtudjuk, hogy az amerikai képzőművész perspektívája szerinti hatvanas évek világába csöppentenek minket. Szex, drogok, feminizmus, durva bulik, sztárkultusz, vietnámi háború – a korszak legmeghatározóbb aspektusai jelennek meg. A kellékek is bemutatásra kerülnek: corn flakes, tej, kávé („hot, sweet and black, just like my man”) – nyilvánvalóan nem a hatvanas évekből, de amint feltételezik, tudjuk használni a fantáziánkat.

Bár az előadás alapkoncepciója a korszak életérzésének bemutatása a közel sem izgalmas filmek újrajátszása által, meghatározó témává válik a szerepjáték problematizálása. Hogyan légy önmagad? Hogyan add fiktív önmagadat egy általad meg nem tapasztalt korban? Ez Warhol alkotásai kapcsán igencsak releváns, tekintve, hogy olyan mindennapi viselkedéseket, cselekvéseket állít középpontba (beszédes címekkel ellátva), mint az alvás a Sleepben, az evés az Eatben, vagy a csókolózás a Kissben – ezek mellett a Kitchen, a Blowjob és a Haircut is terítékre kerül. A szereplőknek semmilyen különös dolgot nem kell tenniük, gyakorlatilag csak létezniük kell egy adott szituációban a kamera előtt. Sarah, Simon, Sean és Bastian látszólag nem tőlük különböző szereplőket alakítanak – saját magukat (vagy legalábbis önmagukra hasonlító fiktív karaktereket) játsszanak, ezzel is visszaidézve Warhol munkamódszerét. Ennek megfelelően a narratíva többször is visszatér: engedd el magad, szabadítsd fel önmagad!

A komikum forrását az előadás elején főként Simon és Bastian jelenti, kettősük az előadás egésze során a cselekvéseket dinamikusan mozgatja. Bastian kicsit talán arrogáns jellemét ellenpontozza Simon félénksége, reakcióvadász attitűdje. A „hogyan kell ezt csinálni?” és az „én úgyis jobban tudom” ellentéte feszül közöttük, amelyre rendkívül finom humorral játszanak rá. Az ő kettősük tartózkodik a legtöbbet a konyhában, Sarah és Sean jellemzően másik filmben vesznek részt a konyhától jobbra vagy balra eső helyiségekben. Mindnyájan csak egyetlen jelenet erejéig tartózkodnak ugyanabban a térben, a New York-i bulikat felidéző, konyhában játszódó központi részben.

„Mi benne vagyunk ebben a filmben, és hát… ti nem.” – hangzik el az előadás elején, de amint később kiderül, ez nem teljesen így van. Először Sean unja meg a Screen Testben játszott önmagát, és miután Bastian képtelen semmit sem csinálni a kamerába bambulva, egy néző helyettesíti. Az előadás további részében a többi szereplő helyébe is egy-egy fejhallgatón keresztül kívülről instruált néző kerül. A játszók képessége, a performansz-jellegű forma sajátossága az, hogy rendkívüli érzékenységgel választják ki azt a személyt a nézők közül, aki helyet cserél velük. Többszörösen összetett szerepjáték jön létre: a beugrók a játszók elképzelt hatvanas évekbeli hasonmásaivá válnak. Ez a folyamat rizikósnak tűnhet. Valójában olyan felszabadult légkört képesek teremteni, amelyben a kiválasztottak biztonsággal kitárulkozhatnak úgy is, hogy tudatában vannak annak, hogy széles vásznon követjük a reakcióikat. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a bevont nézők csak rövid ideig tarthatják meg identitásukat, ha egyáltalán megtarthatják – a konyhában azonosulnak a négy főszereplő egyikével, alteregókká válnak. Ez az úgynevezett remote acting, amikor az emberi báb (a beállított néző) a performer utasításait követi, az ő akaratát érvényesíti a színpadon. A módszer attól válik igazán izgalmassá, hogy az alkotóknak gyakran improvizálniuk kell. Ennek a típusú játéknak a lényege, hogy a játszóvá váló nézőnek nem kell rendelkeznie semmilyen speciális készséggel, színpadi jártassággal – bármit csinálhat, az előadás biztonságos légkörében nem léteznek hibák, nem lehet rosszul követni az instrukciókat, akkor sem, ha mondjuk félreérti a szöveget.

A szerepek kiosztásának esetlegességét az is fokozza, hogy az előadásban a kollektíva hét tagja közül bármelyik négy játszhat. Ez még inkább felerősíti a színház eseményszerűségét: nincs két egyforma előadásélmény, abban azonban biztosak lehetünk, hogy a jó hangulat, nevetés, közösségi élmény garantált. A különösen jól sikerült előadások olyan ritka esete ez, amikor a nézők arcáról egyértelműen egyetlen reakció olvasható le a széles vigyor mögül: WOOOAH!

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.