Tölli Zsófia – Halotti maszk

A halott hazatér úrnőjéhez – avagy a tükörfordításban talán kifejezőbb A halott eljő kedveséért – című előadásban a szlovén társulat (Preseren Theatre, Kranj & City Thearte, Ptuj) a képzelet színházát tárja elénk: kilenc szék az apró pódiumon, hét tangóharmonika, egy cselló, egy gitár, hét színész, két zenész.

A részben dalokból, részben prózából építkező előadásban a zene által megteremtett hangulat meghatározó, ám az elbeszélt cselekmény kuszasága is a különös atmoszférát erősíti. Az események kibogozása másodlagos a fragmentumok többszólamúságához képest. A vezérszólamot a társadalmi elvárások, a gyerekek szülők általi érzelmi zsarolása jelenti, és az, hogy hogyan van ez hatással a fiatalok életére.

Miért a képzelet színháza? Kevés az eljátszott történet, amelyben a szereplők cselekvéssel kísérnék a monológokat, dialógusokat. Jellemzően statikus jelenetekben bontakozik ki a cselekmény – a színészek a széken ülnek, viszonyukra a történethez csak arcjátékukból és az intonációjukból következtethetünk. A gesztusokat, a test játékát a rendező szimbólumokra cseréli. A letisztult vizualitás, falusias miliő (feltételezhetőn népi viseletek adják a jelmezt, kellékként jelen van egy mézeskalács szív, köcsögfa) jelentik az alapakkordokat, az üzenet azonban univerzális – elvesztett szerelem, társadalmi szerepek, érzelem és józan ész párbaja.

Micika kettős személyiségének narratívájában ismerjük meg a karaktereket: anyját (Darja Reichman), a molnár fiát (Aljosa Ternovsek) és annak halott anyját (Vesna Jevnikar), Szent Tadejt (Borut Veselko) és Micika szerelmének történetét Anzellel (Miha Rodman).

Micika elveszett szerelme után vágyódik, nem tudja elfogadni kedvese halálának gondolatát. A gyász fájdalma személykettőzésben realizálódik – a színpadon egyszerre van jelen Micika ábrándozó, szerelmet kereső önvalója (Ana Urbanc) és a realitásba kapaszkodó józan, már-már gonosz énje (Vesna Pernarcic), aki mindössze próbál továbblépni. A boldogság egyiküknek sem válhat osztályrészévé: álomvilágban élni képtelenség, elmebaj, a „normális világba” való visszailleszkedés viszont lelki öngyilkossággal jár. Micika igazi tragédiája tehát ebben rejlik: személyiségének egyik részét ki kell irtania önmagából. A sérült öntudat mindkét része – amelyek arra vannak kényszerítve, hogy másokhoz képest határozzák meg életüket, mivel „nő nem élhet egyedül”, – fáradhatatlanul küzd egymással a dominanciáért. Az idealista ént éjjelente látomások, jelenések gyötrik, a halott Anzel minden este meglátogatja, a lány pedig egészen az öngyilkosság gondolatáig sodródik. Ezzel párhuzamosan szervezi elméjének józan fele, a másik Micika, az esküvőt a molnár fiával. A cselekményt a két Micika párbeszéde, küzdelme, illetve a velük interakcióba kerülő szereplők párbeszéde adja. Egyedül a szent (avagy a bolond?) ismeri fel Micika tudathasadásos állapotát: „nem Micikának, hanem a testvérének kéne a molnár fiához mennie”. Mások viszont csak lányos szeszélyt látnak a szerelmes lélek őrlődésében: „nem lehet kiigazodni ezen a lányon, egyik nap ezt mondja, másnap meg amazt”.

A kilenc székből kettőn zenészek ülnek. A cselló mély búgása, a zenész (Judita Polak) jelenléte vitathatatlanul hozzáad az összjáték színvonalához. Ám abban nem vagyok biztos, hogy a gitár is ugyanennyire nélkülözhetetlen (Ciril Roblek hangszerjátéka hibákkal teli, nem tűnik profinak). Minden színész állandó kelléke a tangóharmonika. A szöveges részeket egy-egy dalbetét lazítja, hol melankolikus dallamok, hol vidám polka hangzik fel. A harmonika ezen kívül alaptónust ad a szöveges jeleneteknek – ritka az olyan momentum, ahol a hangszerek teljesen elhallgatnának. A csend dramaturgiai jelentőséggel bír, talán még nagyobbal, mint a zene: ilyenek például Micika és Anzel szerelmi kettősei. A harmonika az előadás során helyenként a társadalmi szerepvállalás szimbólumává válik, annak az arcnak, maszknak a szimbólumává, amelyet nap mint nap viselünk, elrejtve igazi önmagunkat a külvilág elől. Micika csak szerelmi jelenései momentumaiban szabadulhat meg a maszk terhétől, annak viselése (a molnár fiával való házassága) egyenlő a lelki halállal.

A színpadon megjelenő kevés jel még erősebbé válik a szinte üres térben. Micika állapotos, gyermeke: egy nagy zsák liszt, szigetelőszalaggal derekához erősítve. Gyermeke elveszejtése, a liszteszsák felmetszése a színpadot fehérbe borítja. A magzat után maradt fehér anyagot úgy hinti Tadej Micikára, annak lelki elmúlásának perceiben, mint sírgödörre szokás az első marék földet. A zárójelenet ennek a csendes elmúlásnak a teljes ellentettje, megrázó esküvő: groteszk vigyorok, harsány umm-ca-ca próbálja eltakarni a szív ürességét. Micika nincs többé, csak a testvére. De nem is volt testvére.

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.