Tánc anyaképekkel – Nyolcadik nap

A berlini She She Pop társulat évekkel ezelőtt készített egy előadást, amelyben színre léptette az apáikat – a Lear királyt sajátosan adataptáló Testament (2010) a Shakespeare-i drámából kiragadott szituációk, dialógusrészletek és a saját gyerek-szülő viszonyok mentén tematizálta az apai szeretet és örökség kérdéseit, a megöregedés és az időskorúakról való gondoskodás kényszerét, egyben felelősségét. Ennek az előadásnak a párdarabjaként is értelmezhető a tegnap esti Tavaszi áldozat, amelyben a társulat négy tagja édesanyáikkal együtt jelenik meg a színpadon.

Ez a megjelenés itt felerészben mediatizált, az édesanyákat vetített képként látjuk, a projekciónak pedig sokféle módon lesz jelentése az előadásban, amely Igor Sztravinszkij balettművén, az áldozatiság toposzán keresztül gondolkodik az anyaságról, női sorsokról, generációk közti viszonyokról. Például a szó pszichológiai értelmében, hogy vajon miket projektálunk egymásra az anya-gyerek viszonyban, milyen elvárásokat, félelmeket, indulatokat, sérelmeket és örömöket. És mit szeretnénk lefaragni az anyaképből mint nem hozzá tartozót (mondjuk a nőiesség másfajta aspektusait), hogyan mutatja fel önmagában ezt a kép mégis. A gyerekek fizikai és az anyák mediális jelenléte, a köztük lévő folyamatos interakció minduntalan a közelség és távolság viszonyát, ezek folyamatosan mozgásban lévő játékait hangsúlyozza. Látjuk, amint a négy képen az anyák egymás kezébe adják a kikészítés eszközeit (szösztelenítő hengert, fésűt), és ezek a tárgyak a vetítésről levándorolnak a gyerekek kezébe. Látjuk őket együtt táncolni az ellenszegülés és harmonikus kooperáció humoros koreográfiája mentén. Látjuk őket csecsemőtartó pózban, amire fokozatosan rámontírozódik saját fiatalkori fotójuk. S látjuk, amint a vetítés mögé kerülő, immár felnőtt gyerekek belemásznak a képbe, idős édesanyjuk ölében, térdén ülve hisztiznek, összekuporodnak a hasukban.

A kivetített, sokszor némán megjelenő anyák, akinek a hangját távolról, az arctól elválasztott és egyben azzal összekapcsolt felvételként halljuk, vagyis a színházi eszközökkel reflektált vallomásosság helyzete azt is felmutatja, mennyire nehéz szülőségről, nőségről, anyaságról és áldozathozatalról úgy beszélni, hogy az ne váljon – már a megszólalás helyzete szerint is – a sztereotípiák vonzásában hamissá. Az anyák alakjai és történeteik igen erősen hatnak, pedig igazán nincs sok szöveg, csak tiszta, szinte tényszerű mondatok arról, milyen volt a saját szakmai karriertől visszalépni a gyereknevelés, vagy éppen a férj szakmai fejlődése javára, milyen keserűséget, örömöt okozott ez. Olyan szempontokat villantanak fel a szövegek, amelyekbe, felteszem, vagy inkább tapasztalatból tudom, sokan bele sem gondolnak.

Okos, minden percében és megoldásában alaposan átgondolt dramaturgia segíti a diskurzust, amit a She She Pop kibont, mégis úgy éreztem, hogy az előadás nem járja igazán végig az utat, amin elindul – mondjuk az áldozatiság jelentésének az elbizonytalanításában, szétszerelésében.

VARGA Anikó