Sepsiszentgyörgyi lifestyle – Ötödik nap

Tegnap eljutottam a Művész moziba, ahol pár napig a Teatroteka on Tour című kezdeményezés keretében lengyel tévészínházi filmeket vetítenek – mindebben a varsói Adam Mickiewicz és a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet a partnerszervező. Ha valaki most a képernyőtől az embereket joggal távol tartó, két kameraállásból felvett színházi előadás csikorgó műfajára gondolna, gyorsan szabaduljon is meg ettől: a filmes és színházi narrációs technikákat invenciózusan használta a tegnapi alkotás. Malgorzata Sikorska-Miszcuk A bőrönd című drámáját Wawrzyniec Kostrewski rendezte meg, és egy idős, a feleségétől külön költözött ember igazságkereséséről szól. Önmagában érdekes, hogy miért indulna el bárki az igazságot keresni, pontosabban, mi indít egyáltalán valakit erre, hiszen többnyire nem tiszta elhatározás kérdése egy ilyen mozdulat, inkább megfogalmazhatatlan helyzetek összességéből fakad – itt, elég szellemesen, az életében elakadt főszereplő a kórházban fekvő felesége tanácsára indul el a Holokauszt Múzeumba, ahol az egyik auschwitzi bőröndön felfedezi az édesapja nevét. Finom, groteszk, költői, megható az egész. Szóval egy kis reklámot csapok, menjen mindenki a moziba! Kerestem egyébként a készítés évszámát, annyira halott médium nekem a TV már jópár éve, hogy hihetetlen, hogy a lengyel közszolgálati adó ilyen minőségű műsorokat gyártson és sugározzon mostanság, de ha ez így van, küldöm az összes leborulásom.

A Művész mozi amúgy abban az épületben található, ahol a sepsiszentgyörgyi román színház működik, tegnap az ő dokuszínházi előadásukat néztük. Romániai napló. Sepsiszentgyörgy – ez a címe az előadásnak, ami a társulat tagjairól szól, rajtuk keresztül a városról, a városon keresztül pedig egy elég különleges pozícióról. Van ez a vicces helyzet, hogy többségként ők itt abszolút kisebbségi helyzetben élnek és dolgoznak, reflexió és önreflexió tekintetében ennél egészségesebb kulturális gyakorlatot el se tudok képzelni. Egyszerű az előadás retorikája: egy hatalmas projekció elé lépnek ki sorban, egymás után a színészek és a személyes életükből vett fotókhoz kapcsolódó kommentárok mentén beszélnek az egyéni és szakmai életükről, arról, hogy milyen volt megérkezni a városba, hogyan élnek és dolgoznak itt, milyen is a város, az etnikai és egyéb viszonyok benne, a kulinária, nyelvhasználat, öltözködés, művészeti élet, milyen a sepiszentgyörgyi lifestyle. Egyszerű retorika alatt azonban nem azt értem, hogy művészi értelemben nem gazdag az előadás. Carmen Lidia Vidu nagyon tisztán és pontosan végiggondolta dramaturgiai szempontból is, mit jelent a saját és nem saját viszonya, az egyéni történetmondáson keresztül megmutatkozó közös metszet. És jó érzékkel megállt ott, ahol a személyeskedés vagy okítás kezdődne, a tetszetős állítások és konklúziók – ránk bízza, mit és hogyan gondoljunk erről az anyagról. A szentgyörgyi előadás a rendező Romániai napló című, nagyobb projektjének része, és van egy párdarabja a konstancai Állami Színházban – hát, szívből drukkolok a folytatásnak.

VARGA Anikó