Pincék, oduk, sötét vermek – Tizenegyedik nap

Jernej Lorenci izgalmas szlovén rendező, több előadása nagy élmény számomra. A halott hazatér úrnőjéhez című előadását is jó volt újranézni tegnap, bár intenzívebben hatott rám pár éve. Kitettségében egyszerű, színházilag mégis rafinált gesztusokra épül az előadás – a közös zenélésből kiemelkedő néhány dramatikus helyzet visz végig azon a folyamaton, ahogyan a szerelemben létrejövő én meghal, megsemmisül, átalakul. Amiről más alkotások kifinomultan részletezve, hosszan beszélnek, arról itt egy szlovén népdal által inspirált mű beszél metaforikusan, idézetes játékossággal.

A Piatra Neamț-i színház Wolfgang című előadása híres abúzustörténettel foglalkozik. A produkció kiindulópontja – azért fogalmazok így, mert Radu Afrim rendező munkamódszeréhez tartozik, hogy átírja az előadásaihoz használt drámai szövegeket – Yannis Mavritsakis kortárs görög drámaíró Wolfgang című drámája, amely az osztrák Natascha Kampusch elrablásának és közel 10 évig tartó fogvatartásának esetéről szól. Sajnos nem ismerem a szöveget, de a drámai retorika világosan nem dokumentarista, vagy tényszerű, szikárabb közelítést körvonalaz, ahogyan maga az előadás sem: inkább az eset költői feldolgozásával találkozunk, amely ezt a mélyen nyomasztó, és nem egyszeri történetet (eszünkbe juthat számos másik, mondjuk az amstetteni rémé) a fogyasztói társadalom kontextusába is helyezve próbálja megérteni, a szeretetlen és sivár családi viszonyok, kommunikációs deficitek, a végletes lelki torzulások felől. Az előadás olyan világot állít elénk, amelynek minden szereplője bezárva, a saját szűk és torz fantáziájába beszorítva él: az egymásra halmozott hűtőszekrények, szekrények, fiókok, koporsók díszletrendszere képezi meg előttünk a társadalmat, amelynek közepén a pinceként funkcionáló, a lány börtönévé váló régi Trabant látható.

Sok kérdés merült fel bennem Afrim rendezését nézve, az egyik épp a költőiségéhez kapcsolódik, amely úgy gondolom, hordozza annak a kockázatát, hogy egy szintre helyezze, bizonyos értelemben egyneműsítse a pince torz és a külső társadalom, az ún. köznapi normalitás itt hasonlóan torznak mutatott világát. A költői viszonyulás mint a moralizáló leegyszerűsítést elkerülő szándék nyilván érthető, az esti beszélgetésen maga a rendező is hangsúlyozta, távol áll tőle a tézis-színház, minden szereplőt, azok motivációit egyformán dolga megértenie. Ugyanakkor ez a költői logika és retorika, amely intenciója szerint egy végletes helyzeten keresztül mutatná fel a rosszat és pusztítót is magába foglaló emberi lélek működését, és amely eltartja magától az ítélkezést, úgy éreztem, végül nem tudja kikerülni a felmentés legalább ennyire kérdéses gesztusait sem. Felmentés alatt azt értem, hogy az előadás annak az általános érzetébe fut ki, hogy a magunk eltérő módján mindannyian szembesülünk a szabadság és megkötöttség társadalmi és érzelmi problémáival, ebben az – ontológiai – tekintetben nincs különbség a pincelyuk és a szereplők saját odvai közt. Hatalmi tekintetben azonban nagy különbség van a szereplők közt. S miközben az előadás lélektanilag is pontos képet ad arról, hogyan működik egy ilyen hatalmi viszony (Wolfgang váltakozva bántalmazza és gondoskodik a kislány-kamasz Fabianáról, aki váltakozva kooperál és lázad, kötődik és elutasít), úgy érzem, arra már nem reflektál, hogy azok az érzelmek, amelyek egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben születnek, nem biztos, hogy gondtalanul leírhatók olyan szeretet-viszonyok fogalmaival, amelyeket egyébként használunk.

VARGA Anikó