Maga rendezője – Tizenkettedik nap

Keresztes Tamás az ujjai finom dobolásával, apró nejlonzacskót gyűrögetve esőt csinál, késő őszi, nyirkos, hideg délutánt, majd felnyitja az ernyőt, és az eső alá áll. Így kezdődik az Egy őrült naplója, szellemes színházi geggel, hogy a továbbiakban Popriscsint saját elborulásának lenyűgözően tehetséges rendezőjeként, önnön nyomorának zseniális kurátoraként lássuk kibontakozni. Keresztes olyan invenciózusan használ mindent – loopert, díszletet, kelléket, bármilyen eszközt, a saját testét is beleértve –, hogy az ember hajlik azt gondolni, mindent tud színészként, és ez a minden semmi erőfeszítésébe nem kerül.

Gogol elbeszélése gyakran felmerül a színházban az egyéni műsor kihívása kapcsán, az őrület is érthetően vonzó színészi feladat, talán emiatt nehéz kikerülni a monodramatikus előadói helyzet és anyag csapdáit: az exhibícióét és a megborulás romantikus értelmezését egyaránt. Bodó rendezése a Keaton-Chaplin-féle bohócjáték hagyományából dolgozik, amivel pódiumot, keretet, de paravánt is ajánl az egyéni munkának, persze nem téve erőszakot ezzel Keresztes színészi alkatán. Láthatóan vérbeli clown, amit címzetes fogalmazója leművel a nyomorúságos, padló-tető-szélek nélküli 2×2 méteren, szívszaggatóan humoros. Másrészt az előadás dolgozik a történet szociális vonatkozásaival, foglalkozik azzal, hogy a szegénység, társadalmi egyenlőtlenség, kiszolgáltatottság miként játszik közre a megőrülésben (jóllehet nem teremt direkt ok-okozati viszonyt köztük), amely a feljebbvalókkal szembeni bosszú, a fantáziákban való kiteljesedés, a hatalmi helyzet megélésének szélsőséges lehetőségévé válik. Bármilyen furán hangzik, de valamilyen értelemben korrekciós mozdulattá, amiben az emberi méltóság pillanatokra helyreállhat.

A Román Kulturális Intézettel közös rendezvényként egy könyvbemutató is helyet kapott a tegnap délutánban: a Gigi Căciuleanu: OmulDans (TáncEmber) című könyvet annak szerző-szerkesztője, Ludmila Patlanjoglu vezette fel, összefoglalóan méltatva az 1972-ben Franciaországba kivándorolt, és jelenleg Párizsban élő táncos-koreográfus szakmai útját és munkásságát. A klasszikus balett felől induló és kortárs táncba érkező Căciuleanu maga is jelen volt a bemutatón, rögtön felpattant az asztaltól, amikor megszólalt és beszélni kezdett. Mondhatni, eltáncolt dolgokat az életéből, közvetlenül és lelkesen mesélve tanárokról, kollégákról, mit jelentett a közös munka Miriam Răducanuval és Pina Bausch-al, hogyan értette meg mozdulat és gondolat összefüggéseit. Patlanjoglu elmondása szerint elsősorban az élet és életmű egészét alkotó nagy kalandba szeretnék behívni az olvasót: azaz nem elméleti közelítésről van szó, a könyvben inkább saját, esszészerű írások érnek össze az életutat és fontos munkákat dokumentáló vizuális anyaggal.

VARGA Anikó