Légy önmagad – Hetedik nap

Ma este egymást követően látható a Gob Squad Kitchen-je és a She She Pop Tavaszi áldozata, találóan egymás közelében, hiszen a két társulat nem csupán színházi esztétikában rokon, de részben ugyanabból az iskolából jönnek, a posztdramatikus színházi gondolkodás műhelyeként számon tartott giesseni alkalmazott színháztudományi intézetből. (Ahogyan egyébként a REFLEX egy korábbi kiadásában fellépő Rimini Protokoll tagjai is.)

A Gob Squad előadásának kiindulópontja és egyben inspirációs forrása Andy Warhol 1965-ös Kitchen című filmje, valamint a Kiss és a Screentest című sorozat, de láthatunk helyzetszerű utalást a Blowjob-ra és az Eat-re is – azaz lényegében a teljes Warhol-filmográfia, amely Norman Mailer szerint a késő ötvenes és kora hatvanas évek Amerikájának történelmi dokumentumaként nézhető. (Már amennyiben nézhető, mert ezek a filmek lényegük szerint nézhetetlenek, jegyzi meg Mailer.) Színpad helyett egy hatalmas kivetítőt látunk, és az egész játék már ott elkezdődik, hogy a stúdióterembe lépünk, ugyanis a nézőtérre a vászon mögötti set-en keresztül lehet eljutni, sorrendileg az említett három film berendezett forgatási helyszíneit mintegy installációként meglátogatva, ahol a performerek köszöntenek, szóba elegyednek velünk.

Az előadás, amely a Warhol-filmek újrajátszására tett kísérlet, folyamatos kritikai kommentár is egyben: szellemes, végtelenül okos és szórakoztató színházi gondolkodás jelenlétről, autenticitásról, szerep és személyiség fogalmi konstrukcióiról, a behelyettesíthetőségről és felcserélhetőségről. Az újrajátszás kérdése, hogy létre lehet-e hozni, reprodukálni lehet-e a hatvanas évek közegét a feelingen, a tárgyakon, divaton, pózokon keresztül a korban menő problémákig, ez szervezi a nézők számára vetített képen megjelenő performerek játékát. A hasonulás vicces akcióiban, amelyekben a kor szellemét próbálják megragadni éppen, egyszerre vetül egymásra és válik szét a „hamisítatlan” amerikai Kellogg’s Corn Flakes, tej, toast és nescafé ideája és a sepsiszentgyörgyi Kauflandban beszerzett kellékek valósága. A színészek azon igyekezete, hogy a kis konyhában felvegyék a korabeli manhattani underground művészvilág alakjainak szupercool pózait, a hitelesre törő vicces és önreflexív bénázás – hogyan néz ki, ül, viselkedik egy feminista, hogy kell felszippantani a kokót, amerikai dialektussal mondani a caffe-t (kóaffíí, kóaffí, próbálgatják), vagy éppen szexuális vonzerőt sugározni minden erőfeszítés nélkül, spontánul – mind-mind az ettől a képzettől való távolságot teszik performatív módon nyilvánvalóvá. A Gob Squat Warholnak emelt filmes szárnyasoltárának szélein ezt a gondolatot látjuk ismétlődni: a kamerába bámulva, az ágyon heverve megpróbálnak önmaguk lenni, vagy éppen elaludni a színészek.

A Gob Squad még ennél is tovább megy: a behelyettesítés lehetőségét kiterjeszti és felajánlja a közönség számára. Bárki lehet közülünk szupersztár, és a film mögötti díszletbe szép lassan be is szivárognak a nézők, lecserélve a színészeket – hatalmas élményt okozva ezzel a nézőtéren maradóknak. Az eredetit eleve megsokszorozhatónak, felcserélhetőnek tekintő warholi gondolat így válik a Gob Squad kezén a kortárs színház kérdéseiről is gondolkodó kortárs színházzá. „Ha találnék valakit holnap, aki majdnem úgy néz ki mint én, és idetenném énekelni, ő Nico lehetne, miközben én elmehetnék valami más csinálni” – olvassuk ezt a Nico-idézetet az előadás honlapján. Ennek a lehetségessége és lehetetlensége közt kibontott pörgés a teljes este.

VARGA Anikó