Gábor Sára: Koncert, kiállítás, rítus

A reklámok nagyobbra, szebbre, jobbra festik a terméket, a filmek trailerei besűrítik és felturbózzák a cselekményt, és gyakran a színházak is a látványos díszlet, vetítés, ruhaszobornyi jelmezek által keltett nézői várakozásban, kíváncsiságban bíznak. Számomra üdítő volt belépni a Songs of Lear című, nemzetközileg díjazott, 2012 óta turnézó lengyel produkció terébe, ahol egy felolvasószínház díszleteivel találtam szembe magam. Kíváncsivá tett ez a puritantizmus. Az előadás végére világossá vált, hogy bár rengeteg módon lehetne variálni tizenkét széket, nem a látvány, hanem a hangok és dalok kompozíciója a Songs of Lear különlegességének forrása.

Grzegorz Bral és Anna Zubrzycki 1996-ban alapították színházi műhelyüket Wroclawban. A The Songs of the Goat a produkciók létrehozása mellett a Bralék által kifejlesztett, a színész hangján alapuló színésztréningeknek, workshopoknak ad helyet. Tehát az előadás egy hosszabbtávú műhelymunka eredménye, a színészek mind zeneileg képzettek, és az ebből következő profizmus és precizitás közelíti a színházi előadást egy koncertélményhez. A Reflex fesztiválon az előadást követő beszélgetésen említette Bral, hogy a drámákat zeneként olvassa, és nem a szövegek pszichológiai realitását keresi, hanem a megszólalások zeneiségét.

Magát az előadást is Bral indítja, megnyerő mosollyal és derűs nyugalommal kezd el beszélni hozzánk angolul, és arról mesél, milyen nagy hatást gyakorolt rá egy Kandinszkij-kiállítás. Mindez azért érdekes számunkra, mert ez az előadás szerkezetének inspirációs forrása. Kiállítást fogunk látni, csak ebben az esetben a színek helyett hangokkal festenek, a rendező pedig az előadás során interpretálja, bevezeti a dalokat. Ő árulja el a nézőknek, hogy az épp soron következő dal a dráma mely pontjára reflektál – hol tartunk a történetben. S mivel kanonikus műnek tekinti a Lear királyt, nem kívánja velünk az egész cselekményt vagy a karaktereket ismertetni.  Tizenkét dalból áll a tárlat, amely a Shakespeare drámájából inspirálódó tizenkét jelenet, pillanat, monológ, ária. Nagy ugrásokkal ugyan, de eljutunk a birodalom felosztása előtt uralkodó paradicsomi állapotoktól Lear megőrüléséig és a királyság elvesztéséig.

Az előadás szerkezete a kiállítás keretét kínálja fel, míg a nyelve, amely egyértelműen a zene, egy koncerttel társítja. A zenei kifejezésmódon belül is kiemelkedik az egyházi zene, a latin és kopt nyelvű énekek, amelyek egy vallási rítushoz közelítik. A kontextus pedig, ami egy színházi fesztivál egyik előadása a kamarateremben, alapvetésként a színházi szűrőt kínálja. Ezek az olvasatok nem kizárják, inkább erősítik, kiegészítik egymást, és különböző szereplehetőségeket adnak, más-más megvilágításba helyezik az előadás egyes mozzanatait. Bral figurája a képzőművészet felől kurátor, a zene felől karmester, a rítus felől papként értelmezhető, a színház kontextusában pedig az, amit mond magáról: rendező.

Nincs feltűnő jelmez, nincsenek egyéni entrée-k, a tizenkét színész – hat férfi, hat nő – és a zenész fekete ruhában, sorban bevonulnak a félkörben állított székekhez, akár egy kórus tagjai. A nulladik szám a beéneklés – hangolódnak a tér akusztikájához, amely minden közönség esetében más és más. A beéneklés egy koncert esetében, ugyanúgy, ahogy a bemelegítés egy táncelőadásnál, a közönség megérkezése előtt zajlik. Azzal a gesztussal, hogy ezt beemelik az előadás szerkezetébe, egyszerre közelítenek a nézőhöz, beavatják a munkamódszerbe, és ugyanakkor misztifikálják a saját tevékenységüket. A színészek indulása felkészülés a rítusra, ami az előadás.

A performatív gesztusok kis mozgásokból, az állás és az ülés váltogatásából, helycserékből állnak. A mozdulatok, helyzetek nem értelmezhetők a drámai történet viszonylatában, mintha a hangképzés indokolna minden gesztust. Különös, erős, éles, furcsa hangok jönnek ki a színészekből; nem csak a torkukból, az egész test ernyedése és megmerevedése, remegése is mind hanggá változik.

A hangképek letisztult rendszere az előadáson ülve hatással van rám, mindegyik kép más asszociációkhoz vezet. A kiállítás keretét az In paradisum dalok képezik. A Paradicsom Lear királysága, amely az elején béke, középtájon a kettéosztottság állapotában mutatkozik meg, míg a végén rekviemmel siratják el. Közben háromszor halljuk Cordelia áriáját. A második alkalommal arról énekel, hogyan utasította vissza egész életében az apja. Miközben egy széken ül, egész testében remeg, talán a könnye is kicsordul. Közben a felbomló Paradicsom, a megbomló Lear útján halad egyre előre az előadás a háború felé, ami megjelenik a zenében és a mozgásokban is. Az egyik utolsó dalnál a színészek mind egyszerre fordítják meg a széküket, leveszik a cipőjüket és a zoknijukat, majd begyűlnek középre, akár egy hadsereg, és egy-egy pajzsszerű hangszert fognak a kézükbe, amelyen a bolond dobol. Az egészen eddig katonai fegyelemmel követett minimalista koreográfia Lear halálára, a Paradicsom elvesztésére fellazult, zavarossá válik. Rendezett, jól öltözött kórusból barbár törzzsé változnak – a koncert rítussá sűrűsödik.

A dobolás, a kopt és a latin nyelv, a puritantizmus mind a rítus-jelleget erősítik. A gregorián dalok, az a cappellák, a harmónium különös hangzása nagyon erős érzeteket és képeket hívnak elő. A hangzás különlegességét a legbonyolultabb a cappellákat is pontosan, tisztán éneklő színészeken kívül olyan különleges hangszerek adják, mint a harmónium (egy orgonával rokon billentyűs hangszer) és a kora, egy afrikai húros hangszer. A zene által keltett asszociációkat, érzeteket a kurátori, karmesteri, papi vagy rendezői kommentárok  szoros gondolati keretbe terelik. Számomra egy kulcsmondat ugrott ki a narrációkból, amely általános gerincet adott a történetnek: „Egy rossz kérdés miatt az emberek egymásnak esnek, és felbomlik a királyság, elveszik a Paradicsom.” Ezen keresztül sok mindenre lehet gondolni, népírtásokra, politikai kampányokra, a bűnbakképzés mechanizmusaira – casus bellik és háborúk. Azt, hogy ez a királyság pontosan milyen típusú királyság, vallási, politikai, kulturális, nyitva hagyja az előadás, hasonlóképp formájához.

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.