Foaie verde – Kilencedik nap

A román népzenét, ezen belül a doinák és siratók melankolikus-lírai műfaját, szenvedélyes élet- és világfájdalmát talán Maria Tănase dolgozta először össze a francia sanzonnal, példát mutatva arra, hogyan lehet a folklór nem csupán a klasszikus, de kvázi a korabeli popzene inspirációs forrása is. Hatalmas, gazdag, gyönyörűszép ez az örökség, „ez” alatt a népzenét és Maria Tănase munkásságát egyaránt értem; nem véletlenül ihlette meg a Bălănescu Quartet-et – és nyilvánvaló, hogy a tegnap este a REFLEX-en fellépő Maria Răducanu is ezzel a kulturális örökséggel folytat dialógust, ezt beszéli, énekli, zenéli, értelmezi tovább saját előadóművészetében.

Maria Răducanu, aki az újhullámos román jazz nemzetközi szinten elismert képviselője, különleges hangú szopránénekese, nem csak a különféle zenei hagyományokkal diskurál persze, hanem ennek az ikonjaival is, magával az ikonszerűséggel. Ennek a zenei viszonynak kulcseleme a játék, amit az örökség elismerése és az attól való szabad távolságtartás, az idézőjelesség gesztusai szőnek-fonnak. Felvillantja a zenéhez kapcsolódó pózokat, a Tănase-Piaf-féle sanzonékesnő vagy a siratóasszony mélabús alakjait, de nem gondolja őket mozdíthatatlanul zártnak, folyamatosan ki-kilép belőlük, és ebből a kimozdulásból, körbejárásból születik Răducanu zenéje, ettől válik könnyeddé és kedvesen derűssé, a kiindulópontot jelentő szomorú dallamok ellenére is.

Ez a játékosság Răducanu előadói alakjától, szolid jelenlététől, kisugárzásától, ősz hajkoronájától, mondhatni az idő viselésétől nem elválasztható. Nincs sem kitettség, sem elfedés: az van, ami van – egy önmagával érezhetően hiteles viszonyban lévő előadót látunk a színpadon, és ettől olyan természetes, azonnali módon lehet kapcsolódni hozzá és zenéjéhez.

Răducanu románul, franciául, angolul énekel. Jöhet bármi: sanzon, népdal, altatódal, manele –  ő és zenekara saját nyelvet teremtve írja át. Érdekes, hogy amikor románul énekel, a zenéhez már-már az érthetetlenséget súroló közelségbe morzsolja-mormolja a nyelvet. Talán mert mégsem állunk mindentől egyformán távol.

VARGA Anikó