Felragyog – Hatodik nap

Örülök annak, hogy a sepsiszentgyörgyi közönség láthatta a Grace-t, Hód Adrienn a kortárs magyar táncszínház egyik legizgalmasabb alkotója, és ellenállhatatlanul kísért az a bonmot-szerű folytatás, hogy a többi meg az előadásban szerepel. Ami nyilván övön aluli túlzás, de részint ilyen erős csapatról van szó, a tagok egyéb koreográfusi és táncos munkái vonatkozásában is, részint viszonylag szűk szegmensnek tűnik a kortárs magyar táncszínház. Ellenben érzésem szerint itt zajlik mostanában a kortárs előadóművészeti nyelvvel való bátor kísérletek javarésze.

Pontosan emlékszem, hogyan hatott rám, amikor először láttam az előadást, amikor a struktúrája is elementárisan megmozgatott. Ezt szeretem egyébként Hódék munkáiban, a jó színházi élményben, hogy érzéki és intellektuális értelemben is valódi, bonyolult kommunikáció, azaz téttel bír, számít, hogy ott vagyok – és ez nem egó-kérdés, vagyis nem arról szól, hogy az előadói és nézői helyzet parazita módon egymásra mászik, hanem olyan tájékra visz ez a nyelv, szabadság, jelenlét, ahonnan az ember kicsit másként tekint majd önmagára, a testére, egyáltalán arra, hogy miként van felépítve mindenféle értelemben az ember. Van egy filozófiai-antropológiai dimenziója ennek a színháznak. Engem ebbe az irányba is visz a cím, a sokszólamú, töredékes, már-már kényszeres, zagyva és mégis valamiféle koherenciával bíró monológ, az ironikus koreográfia-parafrázis, a széthullás állapotainak, az előadás végi imprós éneknek és a táncosok meztelen felragyogásának a viszonya.

Olyan előadás ez, hogy az ember rögtön meg akarja fogalmazni a felismeréseit, és rögvest megbotlik a nyelvében, idióta, okoskodó hülyeségnek tűnik minden leírt szava, de nem bírja ki, hogy ne fusson neki újra, és makogjon róla valamit.

Például azt, hogy foglalkozik azzal a nagyonis kortárs tapasztalattal és problémával az előadás (vagy az élményben én), hogy a művészet miként lehet az ellenállás és szabadság tere egy olyan szocializációban, amelyben saját magunk elgondolását alapjaiban meghatározzák a fogyasztói szuverenitás gyakorlatai. Az előadói helyzetre vagy a pornóra való utalások nem csak az önkitevés, meztelenség, szexualitás tabuihoz kapcsolódnak, de szerintem ehhez is. Vagy mi ez a sokfejű, sokszájú beszédfolyam? Ki beszél benne, honnan? Mi ez a hálózatként, hullámzó felületként felfogott egytestű, sokfejű, hömpölygő „én”, amely mintha bekebelezne és elénk okádna minden kis útjába kerülő mondatot, dialógust, helyzettöredéket, amivel naponta találkozunk a netes szörfölés, tévézés, rádiózás szimultánná tett zajszobájában – a szappanoperák dialógusaiban, a családi és párkapcsolati beszélgetésekben, legintimebb pillanatainkban, a színházi szünetekben és vernisszázsok előterében, a valódi és virtuális utcákon elkapott szavakig, beszólásokig és életbölcsességekig?

Kegyelem, kecs, báj – ezt a furcsán egybekapcsolódó, az előadásban önmagából olyan sokféleképpen kiforduló előadói testet látjuk teljes ragyogásában a végén.

VARGA Anikó