Egy meg egy meg egy meg egy – Negyedik nap

Elég ésszerűnek tűnik, már ha Lewis Carroll műveihez kapcsolva nem furcsa ezt a szót használni, hogy Bocsárdi László legutóbbi rendezése – amely színházi nyelv és játékosság tekintetében is érzékelhetően ellép a korábbi munkáitól – a koncert helyzetét és a zenei-vizuális dramaturgiát használja az Alice színházi értelmezésében. Hiszen ezzel olyan közeget hoz létre, amelyben szabadon közlekedhet és egyszerre lehet jelen a logikába beépülő nonszensz, az állításba beépülő ellen-állítás – feloldva a jelentések szigorú racionalizálásának kényszerét. A világ megragadását és egyben folyamatos megkérdőjelezését követjük ebben a színházi tripben, és ha ebből kihalljuk a pszichedelikus utazásra való utalást, nem alaptalanul: a tükröződések és torzulások sokféle helyzetei, állapotai követik egymást az előadásban.

Az Alice-ben „minden benne van, szemantika, metafizika, politika, morál, amoralitás, közgazdaság és költészet”, írja a műről Claude Roy, amit a szöveg irodalmi, lélektani, matematikai, kvantumfizikai, orvosi olvasatainak mérhetetlen tömege jól jelez. Anélkül, hogy ezt a „mindent” megszüntetné, az előadás mégis felkínál egy problematikát, amely köré szerveződik, és ez a felnőtté válás folyamata. Korodi Janka varázslatos Alice-figurája a kamaszkor képlékeny, átmeneti, impulzív, mindenre rákérdező állapotait idézi elénk. Sokféle asszociáción keresztül: a test hihetetlenül gyors alakváltozásának, megnyúlásának, nőiesedésének vagy férfiasodásának – amire Benedek Ágnes és Mátray László Alice-alakjai kapcsán gondolhatunk – élménye éppúgy megjelenik, mint az első bulihelyzeté, a kolorádóbogár kipróbálásáé, a kortársakkal való találkozásé, ami a betagozódás és elkülönülés kihívásával jár. A színpad középpontjában látható „liftből” előbukkanó csodálatos fantázia-figurák pedig különbnél-különb és persze végletesen abszurdnak hangzó felnőtt szólamokat visszhangoznak. A mi időnkben, sóhajt a tengerfenéki iskolát felemlegető, és az azóta is a végtelen nyári szünetben élő teknős. Hogy lehet eligazodni azonban a világban, ha a válaszok vagy érthetetlenek, vagy szentenciaszerűen lezáró, talányos kijelentések? Mit jelent egyáltalán felnőni?

Nem tudjuk pontosan, szörnyű is volna ezt pontosan tudni – de hát az Alice-élmény egésze nem éppen a különböző korok közti átjárás lehetőségéről, ennek a közlekedésnek a megőrzéséről szól? Mégis, talán lenne egy ajánlat arra, mivel jár a felnőttség, s ez mintha a szerelem megtapasztalásához kötődne, ezzel együtt az első kivégzéshez, gyilkosság- és halálélményhez. Kikerülhetetlennek tűnik ez, Alice-nek remeg a keze, amivel a fegyvert Derzsi Dezső vagány és viccesen kopogó őzbak-figurájának meztelen mellére szegezi, amin már ott virít a lőtt seb. Senki nem ártatlan, dörmögi magának Alice mély hangú alteregója, előbb-utóbb mindenki elkövet valamit, amiért megérdemli a büntetést – hát nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb következik be? Milyen szép azért, ahogyan ez a halál nem végleges.

Nyugodjunk bele, az előadás nem leírható abban az értelemben, hogy zárt választ kínálna bármi benne felemerülő kérdésre.

VARGA Anikó