Bogya Tímea-Éva – Józsefék összetett világa

Talán lehetetlen egy kritikában foglalkozni mindazzal, ami Ascher Tamás és Gáspár Ildikó előadásában, a József és testvéreiben van. Az iróniával, humorral és bonyolult emberi érzelmekkel kevert öt órás játék Thomas Mann regényét sűríti össze, és meséli el a bibliai történetet Jákobtól Józsefig. Rohanó 21 éves vagyok, nem olvastam a regény, és szkeptikusan álltam hozzá az „Az előadás időtartama: 5 óra” részhez. Egészen addig, míg az előadás megfogta a kezem és vitt magával ebben a furcsa, de szép narráció-dialógus keverékének világában.

Az erősen szövegközpontú előadás, ami a néző jelenvaló figyelmét igényli, három, időben egymást követő részben meséli el a történetet. A díszletnek (Izsák Lili) állandó eleme a forgószínpadon álló faházikó, amely meseszerűen változik át hálószobává, tömlöccé vagy kilátóvá, és a fölötte levő kör alakú vetítővászon, amelyen a történéseket reflektáló vagy kiegészítő videók jelennek meg (pl. piramis alakba hulló homokszemek vetítése jelzi az Egyiptomba érkezést). Ez látványban is kerekké teszi az előadás világát. Ami nem volt teljesen átélhető a Háromszék Táncstúdió felsőbb soraiból. Talán ez a stúdió nem volt a legszerencsésebb választás: a szűk térben a nagyszabású előadás kissé összenyomottnak hatott.

Ennek ellenére az előadásnak sikerül egységes egész világot teremtenie. Mindhárom résznek megvan a saját színe, tere és játékmódja. A három különböző látványvilág (Izsák Lili, díszlet-, Szlávik Júlia jelmeztervező) szervesen illeszkedik az élő zenekar zenéjéhez (Kákonyi Árpád) és a dramaturgiához (Ari-Nagy Barbara), így hozva létre azt a kompakt világot, amelyben a színpadi események zajlanak.

Az első részben élénk, teátrális játékmóddal az előtörténetet mesélik el: Jákob útját a családalapításig, József kútba dobását, majd Egyiptomba érkezését. A szegényes sivatagi élet hangulatát a földszínek, a vászonos jelmezek, a szoborkecske és a betlehemesre emlékeztető faházikó adja.

Az Egyiptomba érkezéskor vidám, las-vegas-szerű zene hangzik fel, ezzel is jelezve, hogy Egyiptom egy metropolis. A második rész Józsefnek a Potifárék (Vajda Milán, Kerekes Éva) szolgálatában töltött idejétől a bebörtönzéséig tart. A gazdagság és jóléti életstílus sötétzöld bársony függönyökkel behatárolt térben elevenedik meg, kellemesen kéken világító, óriás lótuszvirágok társaságában. A kék-zöld árnyalatai és bársony uralta városi világra a komikus, társalgási játékmód a jellemző (amint Ascher Tamás rendező a közönségtalálkozón a második rész esztétikáját jellemezte).

A harmadik részben József az egyiptomi rabságból az elitbe való felemelkedését követhetjük végig. Ez egy letisztult, mélykék színű linóleummal beborított térben történik (a fiatal Józsefet jellemző légies kéknek a kiterjesztése). Az előzőkhöz képest a tér és a színjátszás sokkal stilizáltabb, jelzésszerűbb, absztraktabb, ebben kaphat helyet a megbocsátás megmutatása a maga komplexitásában. Ebben a stílusban teljesedhet ki a humor és az irónia, amit sokszor a korok elegyítése ad (pl. József, mielőtt belép a fáraó udvarába, kórházi cipővédő fóliát kell felvegyen). A két felvonáson át emlegetett fáraó (Jéger Zsombor) megjelenése bársony tréningruhás elkényeztetett tizenévesként, akit egy brit királynő lelkesedésével tol be „mamácskája” (Pető Kata) egy tolószékben, minden elvárásunkkal szembe menve nevetett meg. József szakmai sikerességét ruhái is kifejezik: vászon helyett bársonyt, szandál helyett aranyozott cipőt hord. Erős kontrasztolás figyelhető meg a felvonás végéhez közeledve, amikor József fehér tigrisén ülve beszélget a faházikóban összepréselődött testvéreivel.

Mindegyik résznek saját stílusvilága van, pontosan elhatárolhatók egymástól és önmagukban is teljesek, mégis a végére egységes univerzummá alakulnak, ami ilyen is, olyan is. Megfér egymás mellett a megbocsátás öröme, a történelem ismétlődése és az irónia. A vizuális és nyelvi szinten megjelenő idősíkok, emlék-valóság, külső-belső dialógusok összemosása, a motívumok ismétlődése és a humor az, ami egységben tartja ezt a világot. A történet hosszú időt ölel fel, melynek során egyaránt megismerjük a fiatal és az idős Jákobot (Polgár Csaba, Gálffi László), a fiatal és az érett Józsefet (Patkós Márton, Polgár Csaba), akik sokszor egymással beszélgetnek, konzultálnak a színpadon, így megjelenítve a szereplők jelen és múlt idejű személyiségét, átlépve az idő amúgy átléphetetlen korlátait. A visszatérő motívumok, fátyol, álom, szülők szelleme, az előadást átszőve hordozzák a folytonosságot, például Ráhel (Pető Kata) menyasszonyi kendőjében jelenik meg Mut (Kerekes Éva) is, amikor Józsefet szeretné becserkészni. Ugyanerre a folytonosságra erősít rá, hogy az érett Jákobot és az érett Józsefet ugyanaz a színész (Polgár Csaba) játssza, az apák/szülők újraszületnek gyerekeikben. Az előadást az elveszett fiú visszatérése családjához teszi véglegesen kerekké, megérkeztünk oda, ahonnan elindultunk, de közben mégis minden megváltozott. Mindezt megkapóan oldotta meg az előadás, pedig ma már olyan nehéz giccs nélkül boldog véget rendezni.

Az előadásban a szereplők folyamatosan és ritmusosan cserélgetik az első szám harmadik személyű múlt idejű narrációt és a jelen idejű dialógust. Így lesznek saját sztorijuk mesélői. Ez a szövegmondás kiválóan alkalmas arra, hogy a szereplők belső gondolatai játékosan és közvetlenül jelenjenek meg a színpadon. Ez sokkal árnyaltabbá teszi a karaktereket. A dupla valóságban létezés meseszerűséget, filmszerűséget is kölcsönöz neki. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az előadás világa önmagába fordul, hiszen többször is finoman nyit a néző valósága felé (pl. József rövid monológja a hatalommal való visszaélés nevetségességéről).

A gyors váltások működőképessége nem lett volna elképzelhető a kidolgozott, koncentrált és pontos színészi játék nélkül, ez volt az, ami igazán életre keltette a történetet.

 

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.