Becsey-Imreh Noémi: Mássz ki, ha tudsz!

Tegyük fel, hogy belöknek minket a lyukba. Zuhanunk. Időközben elfelejtünk félni, átveszi felettünk az irányítást a kíváncsiság. De amit tudunk, és szilárd meggyőződéssel hiszünk, érvénytelennek tetszik, a mankók nem segítenek lábra állni. Minden olyan különös. Minden ellentmond a racionális konvencióknak, mégis ijesztően valódi. Az ajtót violinkulcs nyitja, a táv néhány oktáv, hang-jegyet váltanánk, de nincs hol, a Nyúl számonkér. Tovább megyünk? Beazonosíthatatlan dimenzió, absztraktul lüktető tér, színek, formák, alakok karnyújtásnyira, és mindig csak annyira. A szavak értelme felcserélődik egy alogikus rendszerben. Sosem látott barátaink bukkannak fel nem létező emlékképeinkben. Mit teszünk? Elfogadjuk az új szabály- és viszonyrendszert, feladjuk talponjáró tájékozódási kényszerünket, suhanunk az árral? Hat-ár, mad-ár, baz-ár, Hom-ár, tan-ár. Vagy továbbra is rögeszmésen a királynőt keressük? Csak alteregóit ismerjük fel: a zenét, a képet, a verset, a táncot. Auditív és vizuális installációt, fény-, forma és színkölteményt, szószobrokat, mozdulatetűdöket. Hol a színház? Nem értjük és elegünk van. E-le-günk.
De nem az előadás letapogathatatlan teréből, visszafele tik-takkoló idejéből, feneketlen tartalmából. Nem a kápráztató, hipnotikus látványból, az izomlazítóként belénk fecskendezett zenéből, az ezerdarabos puzzle-kiadású szövegből. Az elvárásokból van elegünk, a struktúrából, a megkérdőjelezhetetlen logikából, a gyávaságból, a felszabadítóan naív gyermeki lét eltűnéséből. Ideje helyet foglalni, kényelmesen hátradőlni, újszülöttként felfedezni, rácsodálkozni, kinevetni. Hogy mit? Az életet, a múltat, az örökkévalóságot, a színházat. A Bocsárdi László által rendezett Alice olyan előadás, amely első nézésre talán egy pszichedelikus utazás, másodikra koncert, harmadikra fashion show, negyedikre költészet, képzőművészet, varázslat, ki tudja. Én egyelőre a harmadiknál tartok.
Az előadás keretét – gyakorlatilag műfajalkotó újdonsággal (koncertszínház) – a kortárs zene adja. A sZempöl Offchestra gondosan megkomponált zenéje semmiféle linearitásról, egységességről nem tanúskodik, mégis elképesztően koherens. A zajzenéből elektronikus-rap-folk-disco-balkán-jazzbe való áthajlás a legkevésbé sem kelti a disszonancia érzetét, sőt valósággal testet ölt és életre kel. Dinamika, frissesség, fegyelemmel társuló játékosság, pontossággal tűzdelt spontaneitás jellemzi – színes, velős, fülbemászó, minimalista, mai. Önmagában is megállja a helyét. De sem a fiúk (Albert-Nagy Örs, Bocsárdi Magor, Ferencz Áron, Gáspár Álmos, Kónya-Ütő Bence, Vitályos Lehel), sem Bocsárdi László nem érik be csak a krémmel.
Legyen a szöveg a piskóta, amelyet Benedek Zsolt dramaturg gyúrt és kelesztett. Hatalmas éléskamrából dolgozott, házias és gourmet összetevőkből. Elsődleges alapanyag a Lewis Caroll Alice csodaországban, illetve Alice tükörországban című műve a maga jólismert, gyerekeknek szóló történetével, de annál titokzatosabb, tekervényesebb metafizikai síkjaival. Az egymásba fűzött képtelenségek atmoszféráját megőrzi a szöveg, ezek a körben forgó mondatok mint mérföldkövek vezetnek az úton. Mindegyik mérföldkő egy kérdés, egy reflexió a megértés felé vezető úton: Az vagyok-e ma, aki tegnap voltam? Lehet-e valóság az álom? S annak bitorlója vagy elszenvedője vagyok? Van-e ma a tegnap és a holnap közt? Ki vagyok a nevem nélkül? Merre van, ahová el kell jutnom? Megérthetem-e ezt? Mi az az ez? Az úton bolyongó Alice (Korodi Janka) egymást váltó, különböző szituációkba bonyolódva, rendre efféle kérdésekbe botlik. Pedig csak egy gyerek. Vagy mégsem?
A metafizikai síkon túl a szöveg nem mentes a gátlástalan humortól sem, amely az alapművet is jellemző nyelvi játékokban, halandzsaversikékben, szócsavarásban, illetve a gazdag intertextuális utalásrendszerben érhető tetten. Ezen utalások egy része közismert, vagy ismerhető (például Darth Vader, Bang bang, Mr Bean, Romhányi, Beethoven), másik része pedig egészen belső, családias, „szentgyörgyies”. Ilyen példa az Alice-nek feltett találós kérdés, a kutya és a csont története, amely az „egyszer egy kutya a csontot ellopta” kezdetű mondókára emlékeztet, amelyet a sZempöl zenekar maga is feldolgozott egy dalában, vagy a Pálffy Tibor jól ismert hangján megszólaló dalszövegfoszlány, az „Ez egy igen igen igen” (kemény világ), amely azonnal megidézi utánozhatatlan üvöltő hangnemét a Tesztoszteron zenekar koncertjein. A verbális humorra rátromfol a jelmez is, például a Hernyó (Erdei Gábor) esetében, de a színészi játék is az Álteknős és Griffmadárteknős (Pálffy Tibor és Beczásy Áron) némafilmszerű koncertjelenetében.
A szöveg pilléreket nyújt a történet másodlagos síkjához is, amely tulajdonképpen az előadás fő témája, a felnőtté válás, a gyermek- és kamaszkor válságai. Alice egy lány. Nem kígyó és nem is teknős. Iskolába jár, tanul számolni, zongorázni, angolul és franciául, van neve, de az anyukája „kicsikém”-nek szólítja. Alice most találkozik először a csábítással, gonoszsággal, álságossággal, szerelemmel, bűnnel. A külvilágban. Vagy önmagában? A történet drámaiságát ez a kívül-belül effektus élezi ki, hiszen ő maga és megsokszorozódott alteregói lesznek irányítói, ugyanakkor tehetetlen áldozatai a történéseknek. Nem riad vissza a feleseléstől, bogárevéstől, de még a gyilkosságtól sem. Mi történik vele? Mi történik a ma, a tegnap, a holnap, és a minden idők kamaszával? A felnőtté válás, küszöbátlépés problematikája egyaránt ismerős, kortalan és mégis meglepően aktuális tud lenni bárki számára, nagyszerű felfedezés, jóleső és félelemmel eltöltő gondolat. Az előadás mégis zseniálisan megoldja, hogy mindez ne legyen didaktikus folyamat; nem szájbarágós, nem sorakoztat fel evidenciákat, nem ad elsőbbséget a tapasztalatnak. Épp ellenkezőleg, azt is összekuszálja és jó szórakozást kíván a kibogozáshoz.
A vizualitás a tejszínhab. Ez megnyilvánul a díszletben, a díszletre vetített video-mappingben és a jelmezben is. Külön életet él, akárcsak a zene és a szöveg, amelyekkel időnként villogva összeérnek, de nem szolgálója, alávetettje a többi eszköznek. Az előadás látványvilága pszichedelikus trippre, vagy éppen felvillanó rémálomra emlékeztet, éppen ezért bármilyen narratívát nélkülözve jól tud működni. A Rancz András által készített vizuális projekció kíséretében megjelenő, nagyonis emberi vonásokkal ellátott állatalakok divatbemutatóra emlékeztető revüműsorban kerülnek a kifutóra. Nyílik az ajtó, és egy hiperakrobatikus, mozdulataival tekintélyt parancsoló, felnőttesen szabályorientált Nyúl (Rácz Endre), egy egyszerűségében és önzetlenségében vonzó, első szerelmet idéző Őz (Derzsi Dezső), egy heves, hangos, rosszindulatú és gőgös, az osztály nagyszájúira hasonlító virágkoszorú (Szalma Hajnalka, Kovács Kati, Vass Zsuzsanna), egy nevettetően nárcisztikus, tipikusan hamis csábító Kandúr, aki nem mellesleg a parket ördöge (Kolcsár József). Majd a királynőnek képzelt madáralakú lények, mint a tojásait mániákusan védelmező, vádaskodó Galamb (Albu Annamária), a teljesítményorientált, mindent megkérdőjelező futó (Pál Ferenczy Gyöngyi), a maga szépségével törődő, szintén nárcisztikus, elkényeztetett díva (Gajzágó Zsuzsa), később pedig a már elpusztultnak, kiveszettnek, kiégettnek látszó egyedek (Nagy Alfréd, Pálffy Tibor, Szakács László) – a káosz szövegben is, tartalomban is náluk kulminálódik. A szereplők látványos jelmezéhez minden esetben maszk vagy arcfestés társul, nem kivételek ez alól Alice alteregói sem (Mátray László, Benedek Ágnes) sem. Az egyedüli kivétel Alice, Korodi Janka, aki természetes játékmóddal eleveníti meg a gyermeki/kamaszos reakciókat: meglepődik, felháborodik, duzzog, összekucorodva sír, ahogyan a kamaszok szoktak. Ezzel szemben színésztársai a jelmez és maszk mögül kell felépítsék a racionalitástól távol álló mesebeli, rémálomszerű fantáziaalakokat; ezt az ellentétet erősíti a tánckoreográfia is.
A cseresznyét, úgy gondolom, az előadás vége, a nem létező könnyed történet kellemesen drámai kifutása teszi fel az egészre. Amikor Alice-nek szembesülnie kell önmagával, az önmagába és környezetébe vetett hit kudarcával, a világ logikátlanságával és a helyével benne. Hiszen maga Alice a királynő, mindenért ő a felelős, de ezt nem kész vállalni, vagy nem tudja, mit vállal. Tényleg, mit is? A kivégzési jelenet számos asszociációnak ad teret, lehet az a félelmek legyőzése, a burokból való kitörés és eltávolodás a szeretteitől, lehet annak felismerése, hogy nem is vagyok olyan jó, amilyennek magamat tartottam, csak esendő, mint mindenki más, de számos más jelentése is lehet. A három előadásalkalom számomra is három különböző élményt nyújtott. A lényeg éppen az, hogy kiteszi a három pontot… Miután a lyukba estünk, elkápráztat, hipnotizál, kiürít, felvidít, elkeserít. Rajtunk áll, hogy vele megyünk vagy sem, milyen lépésben, tempóban, távolságban követjük. Csak egy kis bátorság kell. Tehát maradj benn, vagy mássz ki, ha tudsz!

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.