Aradi Hanga Zsófia – Tudod te egyáltalán, mi az az önkívület?!

„Na mi van? Nem láttál még táncost beszélni?” – ha még nem, a Hodworks Grace című előadásában adódik rá lehetőség. A négy táncos (Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Vass Imre, Ivan Björn Ekemark) és Hód Adrienn, az előadás koreográfusa ugyanis kilépnek az absztrakt mozdulatok világából, és tesznek egy lépést a semmivel sem kevésbé absztrakt szavak felé.

A Hodworks nem csak önmagát és a nézőket provokálja, de magát a szakmát is: a táncot és prózai színházat szinte kényszeresen elválasztó, külön entitásként kezelő színházi alkotókat. A Grace különös harmóniát hoz létre mozdulat és kimondott szó között; a fizikalitást a szó, a szót a fizikalitás kísérőjévé teszi. A játszók által kimondott szöveg nem csupán dramaturgiai (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), de előadói szinten is megállja a helyét bármelyik prózaszínházi előadás mellett. Azok a táncosok, akiket hajlamosak vagyunk néma testekként definiálni, akikről úgy gondoljuk, bármit is akarnak nekünk mondani, azt csak a testükkel akarják, csak a testükkel képesek elmondai, most megszólalnak, mégpedig hangosan, artikulálva, játékosan, nagyon okosan. A táncosnak nincs hangja? Nekik van, hangos és határozott, teret betöltő hangjuk, mondanivalójuk van. Nevezzük őket bátron táncosnak, de játszóknak is. Mert játszanak ők, magukkal, egymással és velünk, nézőkkel is. Játszanak a hangokkal, mozdulatokkal, ritmussal, szavakkal.

A féléves improvizációs folyamat termékeként olyan előadás születik meg, ami egyszerre személyes és univerzális, érthető és teljesen értehetetlen. „Engem a próbák folyamán mindig azok a mozdulatok érdekelnek, amelyekről nem tudom eldönteni, mit is látok voltaképpen.” – mondja Hód Adrienn egy 2014-es interjúban. Az előadás sem törekszik arra, hogy a mozdulatokat megmagyarázza, dekódolhatóvá tegye. A belső monológok a játszóké maradnak, amiből a néző csak a „végterméket” a mozdulatot, a táncot látja. A próbafolyamat során a mozdulatokból kibomló szófoszlányok, majd szavak, szövegek segítik tájékozódni a tánc nyelvében kevésbé jártas közönséget is. Nem sokáig maradunk magunkra, az előadás ugyanis hosszú „prológussal” indul. Az erősen szövegcentrikus, ugyanakkor torzított kórus-mozgással (a vezető táncos mozdulatait és szavait késve, nem pontosan másoló kórus a klasszikus táncformációt is dekonstruálja), erősen eltúlzott gesztusokkal végigkísért, hosszú asszociációs-lánc mintegy sűrítménye mindannak, amit az alkotók művészetről, táncról, életről gondolnak – megfűszerezve nagy adag iróniával, viccel, önkritikával. A személyes történetek találkoznak a fikcióval, az európaiság a szervkereskedelemmel, a művészet a pornóval („Mert tulajdonképpen a művészet is olyan, mint a pornó: nem tanít, csak inspirál”). Könnyen nevezhetnénk ezeket a monológokat viccnek, céltalan szórakoztatásnak is, a történetek hátterében azonban nagyon is komoly kérdések bomlanak ki: Eladom a gyerekkoromat, ha beszélek róla a színpadon? Eladom a testem, ha leveszem a ruháimat? Lehet őszinte az a művészet, amiért fizetni kell? Taníthat-e, kell-e tanítania? Van-e joga a művésznek pénzt kérnie a művészetéért? Megélheti-e bárki a szabadságot ebben az üres, zárt, fekete térben? És így tovább, elrejtve, sokszor kimondatlanul, vagy fricskába rejtve, de ott vannak azok a kérdések, melyek több mint tíz éves fennállása óta foglalkoztatják, mozgatják a Hodworks alkotóit, és amelyeket most explicit módon próbálnak formába (táncba, hangba, szóba) önteni.

A játszók az első pillanattól kezdve reflektálnak az előadás teátrális jellegére, a közönség jelenlétére is. Azzal, hogy nem csak mozdulattal, de szóval is megszólítják a közönséget, valamint sokszor játszanak a nézőtér fényeinek fel- és lekapcsolásával is, gyakorlatilag egybenyitják a teret, megszüntetik a passzív nézői magatartás lehetőségét.

A Grace világát nem kell megérteni, talán nem is lehet. Megélni lehet. És pontosan meg sem lehet határozni. Álom, látomás, közös tapasztalat, gyónás, rítus? Az előadás fényvilága izgalmasan változó (különböző színű, méretű, világosságú) tereket hoz létre az egyébként egyszerű, fekete színházteremben. A zene a szertartásos egyszerűségtől a modern popzene hangulatáig gyakorlatilag bármit megidéz, amit a néző és a játszók fantáziája megenged. A kaotikus hangzásvilágot sok helyen erősíti a játszók éneke is. (Újabb tabu? Ki hallott már táncost énekelni?) Hangjuk hol rituális szépséget ad tökéletesen kivitelezett táncuknak, hol pedig esztétikai fricskaként kíséri széteső, groteszk, eltúlzott mozdulataikat. Az ének önmagában is megjelenik, az előadás egy pontján a játszók félig improvizált ének-dialógust folytatnak egymással és a nézőkkel, amiben többek között meginvitálnak minket az előadást követő beszélgetésre, majd egy sörre, esetleg a hotelszobájukba is.

A Hodworks számos előadásában, így a Grace-ben is, megjelenik a meztelenség, amit előszeretettel nevezünk provokációnak. Bizonyos értelemben valóban az – provokáció a testet vagy szélsőségesen eltakaró, vagy szélsőségesen szexualizáló, de mindig tabuként kezelő társadalom felé. A Hodworks táncosai azonban nem provokációként fogják fel a testüket, és nem is arra használják. Olyan embereket látunk a színpadon, akik ismerik, elfogadják a testüket, tudatosan dolgoznak vele. Akik számára természetes, hogy használják nap mint nap, hol intenzívebben, hol kevésbé intenzíven, de mindig odafigyeléssel.

A Grace meztelenségében is ott a fricska, mint ahogy minden ilyen színházi helyzetben. Zavarba ejtő, és kérdéseket hordoz magában. A néző persze nem tudja, hova nézzen, szabad-e, nem-e, zavarja-e a táncost, ha nézi. Őt persze nem, ha zavarná, nem lenne itt. A hétköznapi ruhától megszabadított testek csillogó festékkel vannak bekenve, ami az előadás során fokozatosan pereg le a táncosokról, egyre emberibbé, és ha lehet, még meztelenebbé téve őket. „A test szent és vicc, nem lehet egyféleképpen megélni” – mondja Cuhorka Emese az előadást követő beszélgetésen. Így lehet jelen az előadásban a ruhadaraboktól való fokozatos megválásban rejlő profán pornográfia, és a meztelen testek szinte álomszerű szépsége, harmóniája, szabadsága is. Jelenthet megszabadulást a társadalmi szerepektől, jelentheti az emberi létezést magát, és persze jelenthet szexualitást is – ez mind a létünk része.

A Grace változás: hétköznapiból rendkívülivé, egyediből egyetemessé, profánból szentté válik. Elindítja, megállítja, visszafordítja, állandóvá teszi. Hol van ebben a változásban a néző? A Hodworks táncosai kétségkívül a mindennapjaikká teszik, folyamatosan újraélik, újraértelmezik a változást. A néző ebből egyórányi szeletet kap, ez alatt azonban maga is rengeteg változáson megy keresztül. Tömény, felszabadító perceket kap. Hol őszinte nevetés, hol feszült, tapintható, intenzív, közös figyelem tölti meg a teret. A közönség együtt mozog a játszókkal, közösséget alkotnak. Az a bizonyos láthatatlan fal, amelybe a folyamat elején a játszók ironikusan bele is ütköznek, talán még sincs ott. Most éppen nem. Magamon érzem az izzadtságukat.

*A közölt cikk szerzőjének véleménye független a fesztivál szervezőinek véleményétől.

*Az In/Between Reflex(ions) workshop szervezésében a Tamási Áron Színház partnere a Román Kulturális Intézet.