Ölés és művészet

Nincs olyan fesztivál, amelyen ne lennének a nézőket nagyon megosztó előadások; ilyennek bizonyult a lengyel Witkacy Színház Mrożek-feldolgozása is. Annak ellenére, hogy nagyon határozott koncepció alapján készült, és a témája is rendkívül aktuális, A mészárszék című produkciót a Reflex5 nézőinek csak egy része kedvelte igazán.

Különleges a tér kialakítása, a díszlet, jelmezek, fények, sugárzik belőlük a tudatosság. Két sorban ül a közönség a játéktér két oldalán, előttük és a hátuk mögött is játszanak. Hatalmas szekrények határolják be a „színpadot”, a többi bútor is keményfából készült antik darab. A közönség is hasonló székeken ül, bizonyos értelemben a nézőtér is része a díszletnek. Sejtelmesek a fények, sötét árnyalatok határozzák meg az előadást, a barna díszletelemektől szépia hatása van a képeknek. Mintha kissé alulvilágított volna minden jelenet, de egyértelmű, hogy nem véletlenül történt ez így. A színészek fehérre festett arccal játszanak: egy általános történet általános szereplőit látjuk. Erős teatralitás jellemzi a teljes produkciót, rengeteg apró finomsággal, melyek közül elsőre észre sem vesz mindent az ember. A csellista lány élőben játszik a nézők érkezésekor, aztán, ahogy a főhős is állához emeli a hegedűt, már hangszóróból szól a zene…

A cselekmény egyszerűnek tűnik: a hegedűs fiatalember nem tud szabadulni zsarnok édesanyja befolyása alól, képtelen tartós kapcsolatot kialakítani a csellista lánnyal. Aztán átalakul a családi történet. Szabadulni próbálván anyja befolyása alól, a főhős saját álomvilágába menekül, ahol példaképével, Paganinivel találkozik, aki ugyanolyan elviselhetetlennek érzi sorsát, mint ő. Csábító számára a zseni életpályája, ezért szerepet cserél a művésszel. A metafizikai valóság megjelenésével kitágul az előadás horizontja, a nyíló szekrényajtókkal megnyílik a beszűkült, sötét játéktér, és olyan figurák tűnnek fel, amilyeneket valóban csak álmainkban szoktunk látni.

Általuk pedig újabb fontos gondolati elemek is megjelennek az előadásban. A mészáros és az állatok levágásának látszólag hétköznapi gyakorlata gyilkosságnak tűnik a művész szemében, és elindít egy olyan eszmefuttatást, mely meg sem áll a jelenünkig. A művészi álmok, remények, nemes célok relatívvá, viszonylagossá válnak, értelmüket veszítik a gyilkolás árnyékában, mint ahogy a szomszédunkban kirobbanó háború borzalma is mindent megkérdőjelezett és felülírt a művészetben. Így tehát egy meglehetősen intellektuális szintre emelkedik az előadás, ahol különböző proklamációkat hallunk a valódi párbeszédek helyett. Az ölés és a művészet párhuzamba állítása elgondolkodtató volt, és szinte észrevétlenül jutottunk el oda, hogy meztelen emberalakokat ábrázoló köpenyekkel homogén, névtelen tömeggé változtatták a közönséget, mely ellenkezés nélkül felzárkózott az irányítók, hangadók mögé. Itt már a felelősség kérdése is megjelent. Vajon én is hibás vagyok a világ alakulásáért? Tehet-e bármit a művészet azért, hogy megállítsa a szenvedést, halált?

Erős képek, határozott rendezői gesztusok jellemezték az előadást. A szőnyeget betakaró nejlon fólia, a kését fenő mészáros, a tejjel öntözött női test, a fejszével széttört hegedű, a halkan ketyegő óra a háttérben… Az élet és a művészet értelmetlenségének érzése, a gyilkolás és öngyilkosság megoldásként való elfogadásának felvetése olyan erős gondolati tartalmai a szövegnek, melyek révbe juttatták az előadást.

A forma azonban nem tűnt újszerűnek, semmi meglepetést nem tartogatott a vájt fülű közönségnek. Nem helyenként volt zavaró, hisz következetes volt önmagához, hanem mindenestől. Ez a fajta hatásvadászat letűnt korok színháza már, mely kissé naivnak, gyermekdednek hat manapság, és minél komolyabban veszi önmagát, annál nehézkesebb, fárasztóbb.

A közönségtalálkozón elmondták, hogy a színházat a 80-as évek közepén alapították Andrzej St. Dziuk rendező irányításával a Tátrában, és az évek során maguk harcoltak ki mindent, amivel jelenleg rendelkeznek. Egy régi szanatórium épületét bérelték kezdetben, aztán sikerült azt színházzá alakítani. Witkiewicz nevét vették fel, akinek művészete példakép számukra. Az egész társulat aktívan részt vesz nemcsak az előadások elkészítésében, hanem a közönség fogadásában, és egyéb kétkezi és technikai jellegű háttérmunkában is.

A színház bemutatása után Witkiewicz és Mrożek művészetfilozófiájáról, majd a darabról is rengeteget mesélt Andrzej St. Dziuk. Mint mondta nehéz angyal és állat között megmaradni embernek, az egyén és tömeg kapcsolatáról pedig kijelentette, hogy egyértelműen az előbbihez kapcsolódnak az értékek, ha megvonjuk tőle a létezés jogát, a művészet is megszűnik létezni. Az ember az, aki megszületik, él, érez, alkot, szenved és meghal, a tömegnek nincsen arca és élete. Ilyenformán tehát én magam is felelős vagyok a világ alakulásáért.