Nyomok a tudattalanba

A világhírű belga Ultima Vez tánctársulat Wim Vandekeybus által rendezett Traces (Nyomok) című előadásával kezdődött vasárnap este a Reflex5 második modulja. Ember és természet viszonya, az erdők és azokhoz tartozó élővilág pusztulása, a medvekérdés, a cigány kultúra jellegzetes elemei, de az ember eredettörténete, mitológiai szimbólumok is részét képezik az előadásnak, mely meglehetősen szomorú képet fest arról, hogy hogyan látják nyugatról Romániát.

A produkció a brüsszeli Europalia Arts Festival nevű nemzetközi rendezvénysorozat égisze alatt született, melyet a belga királyi család szervez kétévente Belgiumban és más közeli-távoli országokban az illető ország sajátosságaira vagy bizonyos témákra összpontosítva. A vizuális- és előadóművészeteket, filmet, zenét, irodalmat is magába foglaló, 1969 óta működő rendezvény rengeteg fontos társadalmi-kulturális kérdést feldolgozott az elmúlt évtizedek során. 2019-ben Romániának szentelték ezt a fesztivált, és Wim Vandekeybus világhírű táncművészt, koreográfust kérték fel, hogy romániai témák mentén készítsen egy előadást. Így született meg a Traces, egy rendkívül gazdag eszköztárat felvonultató, jellegzetes, világszínvonalú táncprodukció.
Vandekeybus a nyolcvanas évek óta alkot, előadásaiban kezdettől fogva azt kutatja, hogy miként viszonyul egymáshoz a tudatosság és az ösztönök világa, amit a természet lenyomataként határoz meg a rendező. Szerinte a tánc is a természet része az emberben, mely kívül áll a szavakban kifejezhető tartalmakon, alapjául a szenvedély, benyomások, fizikalitás, testi erő és energia szolgál. Természetesen olyan előadásokat is készít, melyek szövegen, akár klasszikus drámai szövegeken alapulnak, ez esetben azonban olyan tartalmakat próbált közvetíteni, melyek nehezen szavakba önthetőek, akkor is, ha néha megszólalnak az előadók a színpadon.

A látvány első pillanattól magával ragadja a közönséget. Sejtelmes fényekkel megvilágított sűrű, sötét erdő, a szélén gumiabroncs halom, az előtérben országút és szemetes konténer. A bemutatón még zenészek is ültek a háttérben, ma már nincs élő zene az előadásban. Tíz táncos a színpadon, nők-férfiak, akik embereket, állatokat, érzéseket, hangulatokat játszanak el. Az ember és természet viszonyát rengeteg alakban. Nyomokat, melyeket a természet hagyott bennünk, és azokat az egyre látványosabb nyomokat is, amelyeket mi hagytunk, hagyunk a természetben. Nyomokat, melyek a legbensőbb valónkig vezetnek…

Az országúton végigrohan egy rémülten sikoltozó nő. Vajon honnan szalad, hogyan került az erdő szélére? Lehet, hogy a férfi elől menekül? Elüti egy száguldó autó. A férfi egy zsákba rejti, majd feltűnik egy hatalmas medve, és a vérnyomokat követve rátalál. Mintha egy konkrét történetet mesélnének, de gondosan vigyáznak arra, hogy ne legyen egyértelmű a történet. Pontosan megrajzolt jelenetek, élő és közvetlen játék, mely iszonyú erős táncokban, koreográfiákban oldódik fel minduntalan. Ritkán szoktunk ilyen színvonalú mozgásművészetet látni, méltán tartják a világ egyik legjobb mozgásszínházi társulatának az Ultima Vez csapatát.
Gyönyörűek a nagy közös megmozdulások, amilyen a felemelt karokkal eltáncolt jelenetsor: a szarvasok tánca. Vagy az ebből kibontakozó, őrületig fokozódó sámántánc. Az ismétlődő ritmusok, az erdő sötét sejtelmessége, a felülről rájuk vetülő fény… Itt már az ösztönök világában jártunk, de az alkotók újra és újra visszahoztak a konkrét történések színhelyére.

A medve első megjelenése rendkívül hatásos volt, aztán egyre bizarrabbnak tűnt a színpadi jelenléte. Nemcsak azért, mert időnként beláttunk a bunda alá, vagy szétesni látszottak a végtagjai, hanem, mert humoros helyzetek is kialakultak körülötte. Időnként vadállatként, máskor óriási mackóként volt jelen, és a plüss változata is megjelent az előadásban, melyet asszony szült. Az előadás pontosan érzékeltette azt a kettősséget, mely a mackóvá szelídült vadállat alakját meghatározza. Lenyűgöző volt a jelenet, melyben a medve ráállt az egyik szereplőre, és az kétségbeesetten üvöltött, de az üvöltése lassan kéjes nyögdécseléssé, a kínzás masszírozássá szelídült. Végül azonban roppant egyet a hátgerince…

A cigány témát is érzékletesen ábrázolta a produkció: a sok színes pokróc, a szedett-vedett kis hajlék, amelyet építettek, a zene jellegzetes énekhangja… Rendkívül erős jelenet volt továbbá a két meztelen alak tánca. Testi szépségük csonkának tűnt a vederbe szorult végtagjaik miatt, érzékeltetve a fogyatékosságot, kiszolgáltatottságot melyből végül megszabadította őket a közösség, azok az emberek, akik kezdetben félve, megrettenve tekintettek tájuk. Fontos része volt az előadásnak az a különös szeretet, empátia, összetartozás, melynek jegyében időnként feloldódtak a konfliktushelyzetek, visszafogadták a közösségtől elszakadt egyéneket. Azonban az ártó szándék, rosszindulat, bántás is megjelent, ahogy például a plüssmackóra rácsapták a kuka fedelét. Az új országút létrehozását ünneplő munkavezető szexuális eksztázissá fokozódó öröme is jellemző… Nagyszerűen kirajzolódott a tudaton túli indulatok világa, az emberiség működésének számos mozgatórugója. Végül beindultak a láncfűrészek, és benzingőzt árasztva kivágták az erdőt, az üres színpadon pedig oda nem illő kísértetekként bolyongtak a medvék, elpusztítva minden élő embert.

A sepsiszentgyörgyi színpad nem igazán kedvezett a díszletnek, a nézők nem láthattak rá annak alsó részére, az országút, a vérnyomok, stb. valójában csak kikövetkeztethetőek voltak a játék alapján. Az előadás értékéhez ugyanakkor sokat hozzáadott a zene, valójában mindig ettől válik teljessé a mozgásszínház.

Összességében elgondolkodtató, mély és játékos előadás volt a Traces, melyre minden bizonnyal sokáig fogunk emlékezni. A tudattalanba vezető nyomokat követve már alig lepődtünk meg azon, hogy továbbra is így látják nyugatról Romániát: gazdag élővilág de benne rengeteg szemét, medve, cigányok, krákogás-köpés… Ezek volnának országunk jellegzetességei? Az előadás többi része ugyanis inkább az ember általános bemutatását célozta. Mi tagadás, kissé lehangoló ez a 2019-es helyzetjelentés.