Kezdőütés a gyomorszájra

Ritkán látunk keményebb, kegyetlenebb, hatásosabb, sötétebb, megrázóbb színházi előadást, mint a Blasted (Átkozott), amit a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház mutatott be a Reflexen. Mindazok számára, akik ünneplőbe öltözött testtel-lélekkel, enyhén zavartan és feszengve ültek be a Reflex5 első előadására, olyan volt, akár egy jól irányzott, erőteljes ütés a gyomorszájra. Amitől jó eséllyel fel is fordul a gyomra az érzékeny embernek. 

De mi más lehet a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál igaz célja és küldetése, mint az, hogy langyos művészkedés helyett állást foglaljon világunk kegyetlen valóságaival szemben. Márpedig sajnos olyan irányban haladunk a járvány-háború-gazdasági válság és más ijesztő események kereszttüzében, és annyi szörnyűséget hoznak elénk a mindennapok, hogy ennél kíméletesebb felrázásnak talán nem is volna értelme.

A túl erős hatásokkal operáló előadások esetében mindig van egy kis fenntartás bennünk: visszataszító és egyben nevetséges is lehet a forma, veszíthet mélységéből a produkció, ha túl sok a művér, túl erős ingerek érik a nézőt. Vajon tényleg a lényeget mutatja, vagy inkább csak hatásvadász Bobi Pricop rendezése? Vajon igaz is, vagy csak megrázó mindaz, amit láthatunk? Hiszen olyan messzire megy el az őrület, fájdalom, abnormalitás, az ember állat voltának az érzékeltetése, hogy zsigerből tiltakozik ellene a lélek. És mégsem tud kihátrálni az örvényből, amely iszonyú erővel magával sodorja.

Ilyen szempontból talán a tér kialakításának is rendkívül fontos szerepe van. Egy akváriumszerű, plexifallal körülhatárolt téglalap alakú térben zajlik a játék, melyet fekete függönyökkel kialakított egyszemélyes fülkék vesznek körül. Ezekben ülnek a nézők, akiknek adott esetben közvetlenül a lábuk előtt játszanak a színészek, és fülhallgatóból hallják a bent történteket.

Valójában a háború, erőszak, szexuális elnyomás borzalmait látjuk, olyan gyomorforgató dolgokat, melyeket elmesélni sem lehet igazán, mert a legvadabb horrorfilmeket juttathatják eszünkbe. Ezeket márpedig nem lehet komolyan venni. A befogadhatóság határán egyensúlyoz tehát a produkció, de úgy van felépítve, hogy első perctől megteremtődik az a különös, borzongató hangulat, amiben a végletekig el tud menni anélkül, hogy bármi is meglepne, veszítene hitelességéből a történet.

A színészek játéka lenyűgöző. Vajon hányszor kerültek lelki válságba ezek az emberek, amíg sikerült eljutniuk ilyen mélységekig? Merthogy ez már a nihil, a külső és belső világ teljes pusztulása, kiüresedése, a szenvedésnek és a halálnak a rendkívül éles, de szándékosan eltorzított tükre. A szerző őrületét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy depresszióval küszködve huszonnyolc éves korában öngyilkosságot követett el a pszichiátrián…