Furcsa völgyben jártunk

Furcsa völgyben jártunk

A robotok, mesterséges intelligencia világa egyre közelebb áll hozzánk, egyre nagyobb hatással van az életünkre, akarva-akaratlanul. Ezt a témát járja körül a berlini Rimini Protokoll társulat Uncanny Valley című előadása, mely a Reflex5 első moduljának talán legnépszerűbb produkciója volt.

 

Vitatható, hogy ember nélkül lehet-e színházról beszélni, de az Uncanny Valley egyetlen színésze valójában egy humanoid robot, mely „egyéni produkciójában” az ember és a gép egymáshoz való viszonyát, egymásra gyakorolt hatását vizsgálja a teljességre való törekvés nélkül. Nem tudományosan, vagy dokumentációs szempontból közelíti meg a témát, inkább csak kérdezve, rákérdezve összefüggésekre, a „művész” szemüvegén át tekintve ezt a rendkívül sokrétű problémakört.

 

A robotot Thomas Melle író alakjáról mintázták, úgy is mutatkozik be, mintha ő lenne az író, a sajátjaként mesél az „eredeti” Thomas életéről. De hát ki más lenne, hisz még a hangja is az író hangja. Vallomásából megtudhatjuk, hogy Thomas bipoláris depresszióban szenved, mely kontrollvesztésről és a kontroll visszaszerzéséért tett erőfeszítésről, személyisége megkétszereződéséről szól, tehát bizonyos szempontból kézenfekvő volt, hogy a teste is megkétszereződjön, róla készüljön a másolat. Természetesen a kontroll kérdése is fontos témája az előadásnak: hogyan tudjuk ellenőrzés alatt tartani az életünket, tudatunkat, urai vagyunk-e saját magunknak, és ha nem, mennyire befolyásolják az életünket azok a protézisek, gépek, melyek arra hivatottak, hogy könnyebbé tegyék számunkra a hétköznapokat. Tudjuk-e kontrollálni a világot, mely körülvesz bennünket?

 

Egy monitoron látható képek, filmecskék is részét képezik az előadásnak, ezek illusztrálják az elmondottakat. Így láthatjuk a valódi írót is, és az elmesélt történetek másik fontos szereplőjét, Alan Turingot. Mert ha már gépekről, és az ember mesterséges megváltoztatásáról beszélünk, Turing is tökéletesen beleillik a képbe – nemcsak azért, mert a komputer egyik feltalálója volt, hanem, mert mesterséges úton szerették volna „kigyógyítani” szexuális irányultságából, de végül más lett a kísérlet eredménye, mint amire számítottak…

Az ember és a gép viszonyát vizsgáló más kérdések is felvillantak az előadásban, például megjelent egy olyan intelligens színházi lámpa, amely – bár nem humanoid –, hasonlóan okos, rengeteg dolgot el tud végezni parancsszóra. Vajon mitől válik egy gép „emberivé” a szemünkben, mitől érezzük magunkhoz közelinek, miért és mikor tudunk empatikusan viszonyulni hozzá? Csupán a hozzánk való hasonlósága miatt történik ez? Ha jobban megvizsgáljuk az izomrendszerünket, annak szerkezetét, az is hasonlít egy tökéletesen megtervezett gépezethez. És vajon nem programok szerint működünk mi is…? Elvégezzük nap mint nap ugyanazt, amit belénk tápláltak, amire szerződtünk.

 

Szóval rengeteg fontos és aktuális kérdés jelenik meg az előadásban, mely egyébként nemcsak intellektuális szinten szólít meg, hanem az érzékek szintjén is. A sejtelmes zene például, amivel kezdődik a produkció, és ahogy egyszer csak megmozdul és ránk néz a szereplő, hátborzongató. Mintha egy sci-fiben lennénk, és ha belegondolunk, tényleg afelé tartunk. Minden bizonnyal eljön az idő, amikor tényleg összetéveszthetjük magunkat az emberrel. Vagy a géppel? Kik is vagyunk valójában?

„Ha a robot emberre hasonlít, de nem eléggé, ellenérzést kelt és elidegenedést. Ez az a furcsa völgy” – hangzik el az előadásban. És talán ez az a különös érzés, melyhez hasonlót nemigen éreztünk még a színházban. „Ha tapsolnak, önmaguknak tapsolnak, mert betartották a szabályokat” – búcsúzik a robot. Mi pedig tapsolunk. Hisz erre vagyunk beprogramozva…

 

Valóban így van, hisz a világ számos részén megfordult már az Uncanny Valley, és mindenhol megtapsolták – mondta a közönségtalálkozón a rendező Stefan Kaegi, aki először a Rimini Protokoll társulatról mesélt, mely valójában nem is igazi társulat, hisz nem együtt, inkább egymással párhuzamosan dolgoznak a tagjai, és nagyon különböző produkciókat készítenek. Tíz-tizenöt éve figyelt fel a humanoid robotokra, és kíváncsi volt, milyen hatással lennének a nézőre a színpadról. Animatronikával foglalkozó szakemberek állították össze. Több lehetőség is felmerült, hogy kinek a másolatát készítsék el, végül egy depresszióval küszködő középkorú férfiról mintázták, mert talán ez áll a legközelebb hozzánk… Arról is mesélt, hogy milyen volt az együttműködése Thomas Melle íróval, akit érdekelnek a robotok, de nem akart színpadra állni. Az elhangzó szöveget közösen írták.

A technikai dolgokért felelős Robert Läßig arról mesélt a hallgatóságnak, hogy ő szokta javítani a „színész” füleit, karjait, ő rendezi a haját, és az is előfordult már, hogy előadás közben elromlott a karja, így fél karral játszotta tovább az előadást. Mint mondta, a gép gyorsabban öregszik az embernél, és olyannyira elrongálódott már mindene a bemutató óta, hogy a közelmúltban egészen kicserélték az arcát. Azért is híres a fesztiválunk, mert itt tartották a felújított arcú robot premierjét…